30 napos szeretetkihívás

Emlékeztek a cikkre, melyben a cetlikről mesélek, amiken pozitív, motiváló idézeteket osztottam meg a számomra legkedvesebb munkatársaimmal? Nos, az egésznek az volt az oka, hogy úgy döntöttem, otthagyom a főállásomat. Felmondtam csak úgy, szinte hirtelen – na jó, nem egészen váratlanul, mivel mindig tudtam, hogy előbb vagy utóbb ez be fog következni. A mai magyar társadalomban – talán a szocializmus utóhatása – ez szinte elfogadhatatlan. Az emberek furcsának is tartottak miatta. „Felmondasz a semmire?” – kérdezték.

Én meg azt válaszoltam: „Igen, fel, mert itt nem érzem jól magam. Szeretném magam kipróbálni máshol, más körülmények között. Hiszek abban, hogy sikerülni fog, hogy jobb lesz.”

Muszáj tennünk az előrelépésért, különben évekre ugyanabban a környezetben ragadunk, ami nem mozdítja elő a növekedésünket. Évtizedek telhetnek el, mire rájövünk, hogy a fiatalkori önmagunkhoz képest szinte semmit nem léptünk előre – legalábbis így érezzük. Természetesen sosem késő váltani, változtatni, kipróbálni valami újat, valami mást.

Biológusként végeztem, de egyelőre csak 1,5 évet dolgoztam a szakmámban. Azóta dolgoztam fordítóként, írtam cikkeket, készítettem interjúkat, szerveztem projekteket, és most is teljesen más irányú célokért járom a saját utamat.

A kihívásról

Mondhatjuk, hogy könnyű annak felmondani, akinek nincs családja, „pénzelik hátulról”, jó financiális körülmények között él. Valóban, nekik tényleg könnyű. Én nem gazdag családból jövök, nem pénzelnek hátulról. Az életem viszont úgy alakult, hogy az elmúlt hónapok során lehetőségem adódott annyit spórolni, hogy megengedhettem magamnak azt a könnyebbséget, hogy munka nélkül gondolkodjak el azon, mit szeretnék csinálni.

Elhatároztam, hogy az utolsó 30 napban a „kedvenc” munkatársaimat (hárman voltak) minden nap motiválni fogom valamilyen pozitív mondással, idézettel – hiszen rájuk fért. Az elején még nem tudták mire megy ki a játék. Örültek, mosolyogtak, szerintem furcsállták a kialakult helyzetet. Nagyjából egy hét elteltével már reggel megjelent az egyik munkatársam reggel 8 óra 10 perckor – épphogy beértem, és leültem az asztalomhoz – a „Hol a cetlim?” kérdéssel.

Rövid időn belül tehát kvázi elvárássá alakult a kedves cetlik napi jelenléte. Két hét elteltével megjelent egy negyedik ember a cégtől, és szólt, hogy ha lehet, akkor ő is szeretne csatlakozni a cetlis motivációgyűjtéshez. Két hét elteltével megjelent egy ötödik ember, és kedvesen szólt, hogy ha lehet, szeretne egy-két motivációs papírkát, amit kiragaszthatnak az iroda falára, a monitor szélére.

Nagy változást nem értem el az életükben, a hozzáállásukban, de a tudat, hogy biztos lehetek abban, hogy minden nap elő tudom csalogatni a szeretet, örömmel töltött el. Emellett számomra is nehéz feladat volt tartani magamat az elhatározásomhoz. Sokszor megfordult a fejemben – rosszabb napokon –, hogy abbahagyom, mi értelme, nincs semmi visszhangja. De eszembe jutott a szeretet, a mosolyok, amelyeket minden nap a cetlikért cserébe kaptam, így folytattam tovább akkor is, ha én magam éppen másképp éreztem magam. Tehát a saját hangulatomat is megváltoztattam ezzel, egy kis kitartással.

Többek között pedig annyira szerencsésnek mondhatom magam, hogy a kilépő papírjaim záradékába feljegyezhetek három újabb, értékes barátot.