Pókemberrel a traumatológián

Azt mindig sejtettem, hogy kisgyermekkel kaland az élet, de hogy ennyire nem fogunk unatkozni szülőként, azt nem gondoltam volna. Pedig csak egy ártatlan farsangnak indult az a februári délután, tavaly.

Január 6-a, vízkereszt napja a farsang kezdete. Indulhatnak a vigasságok, a lakomák. Idén a farsang lezárását jelző hamvazószerda február 14-re esik. Ez az időszak az álarcos bálok, farsangi mulatságok ideje, nincs ez másképp egy oviban sem, természetesen nagy izgalommal várták tavaly is a gyerekeim a jeles napot. Már reggel mindannyian jelmezt öltöttek és készülődtek a délutáni farsangolásra, szülők, nagyszülők kíséretében.

Az én fiam a pókember jelmez mellett voksolt, boldogan öltözködött a nagy napon, s mi sem készültünk másra, csak egy ártatlan ovis eseményre!

Sajnos a mulatság elég rossz fordulatot vett, ugyanis az én fiam a tánc és szaladgálás hevében fejjel nekiesett az egyik terített asztal sarkának. Szegényke alaposan beütötte magát, a szemöldöke felrepedt, az álla vérzett. Nagyon megijedtem, mert a sok egyforma pókember jelmezes kisfiú közül- akkor még nem tudtam-, hogy az én fiam jajveszékel a padok között.

Bevallom én először teljesen lefagytam, mikor láttam az álarc alatt az én fiam vérzik! Rettentően be tudok pánikolni, s mivel a sérülése elég komolynak tűnt, a vérmennyiség pedig elég soknak, az ordító gyerekkel egyenesen a helyi mentőállomásra siettünk. Később a megyei kórház traumatológiájára irányítottak tovább. Útközben amennyire tudtam borogatással és sebtapasszal enyhítettem a vérzést, duzzanatot. Sajnos nem tudom szépíteni, elég csúnya volt a helyzet.

Néhány órával később, este 11 órakor végeztünk a kórházban, s nagy meglepetésemre nem kellett bent töltenünk az éjszakát. Miután ellátták a kisfiamat, hazajöhettünk. Amíg a papírokra, ellátásra vártunk, Ákos fiam vadul száguldozott a traumatológia folyosóján, véres pókemberes jelmezben, a többi várakozó nagy örömére. A fiam büszke volt magára, mert szerinte háromszor is átugrotta a padot, egyedül a negyedik ugrás nem sikerült, de majd jövőre tökéletesíti. Megnyugodtam. Nem lehet akkora baj!

A mentősök, a kórház dolgozói mind nagyon kedvesek, türelmesek voltak, cseppet sem lepődtek meg a sokat látott orvosok egy kis véres pókemberen, láttak már különbet is. Azonban egyikőjük megjegyezte - látván a férjem és az én kezemen az egyik legkeményebb spártai terepfutóverseny karszalagját - hogy ő s részt vett már ezen az eseményen és rögtön kedélyesen elbeszélgettek a futásról. Én meg csak ültem a kórház folyosóján a kis vérző pókemberemmel és arra gondoltam: „Spártai terepfutó verseny... persze, kemény volt. Na de egy ovis farsang! Az, az igazi kihívás!”.