Solo, az űrwestern
A Star Wars fogalom, jelenség, életünk része. Kedvenc eredeti trilógiának legemlékezetesebb űrkalóza, Han Solo remekül szerkesztett előzményfilmet kapott, amely most suhant be a mozikba. Az űr immáron a kalandor, zsivány pilótáké.
Ha egy üzlet beindul. A nagy Egér megvette a Lucas filmet és az aranytojást tojó franchise újabb kiegészítő műve: a Solo, amely igen rendhagyóra sikerült. Nemrég, ugye a méltán sikeres Zsivány egyes mutatott jó példát az eléggé elcsúszott előzményfilmek után. Azonban Han Solo eredet sztorija, alapból több sebből vérzett, mint kezdő fakír bemelegítésnél. Szerencsére a többé-kevésbé ismeretlen színészgárdát a rutinos iparos, Ron Howard (Apollo 13, Makulátlan elme) vette kezelésbe és megalkotta a stúdió lehető legkevésbé Csillagok háborús űreposzát. Az alapfelállás a jó öreg western műfajhoz nyúlt: démoni, gonosz bandavezérrel, zsiványokkal, fura nyelvű nagydarab indián haverral (akarom mondani Chewbaccával) és csillogó szemű felkelőkkel. Az effektek egy megaköltségvetésnek megfelelőek. Sok régi kérdésre (Chewieval találkozás, név eredete) kapunk választ.
A sztori remekül felépített. A látvány pedig magával ragadó. Senki ne hallgasson a kritikákra, akik a film koporsóját ássák már régóta, ez egy remek kis kaland. De nem több, viszont nem is kevesebb. Sehol egy jedi kard, vagy hercegnő. Ez a világ a zsiványoké. És persze Woody Harrelson, meg még mindig nagyon cool. A kamerakezelés remek, a színészi játék megugorja a lécet, de legyünk őszinték az elődökben Harrison Ford sem volt anno egy hipertalentum. Szóval igazi popcorn kúrára ajánlott darabbal van dolgunk, amely rendes kis iparos munka lett, pár, nosztalgiát gerjesztő betéttel. Irány a mozi, és az Erő legyen velünk, mert billeg a folytatás lehetősége. Kár lenne pedig, ennyiben hagyni.
/Szerző: Vass Attila/
Pszichológushoz vagy fejlesztésre vinni a gyereket nem kudarc, hanem felelős döntés
Sok szülőben szorongást kelt a gondolat, hogy gyermekének pszichológusra vagy valamilyen fejlesztésre lehet szüksége. Vajon mit rontottunk el? Nem fogják azt gondolni, hogy nem tudunk megbirkózni a neveléssel? Mi lesz, ha a gyermekünk megbélyegzetté válik? Ezek a kérdések sok családban megfogalmazódnak, pedig a segítségkérés nem a szülői kudarc jele, hanem annak a felismerése, hogy minden gyermeknek másra van szüksége a fejlődéshez.
Ecetet fújnak a bejárati ajtóra: a hétköznapi házi praktika mögött meglepő hiedelem is állhat
A bejárati ajtó nem csupán arra szolgál, hogy elválassza otthonunkat a külvilágtól. Egyesek szerint különleges jelentősége is van, hiszen ezen keresztül lépünk be a lakásunkba, és itt találkozik a személyes életterünk a külvilág hatásaival. Talán ezért sem meglepő, hogy különféle házi praktikák és hiedelmek kapcsolódnak hozzá. Az egyik interneten terjedő szokás szerint érdemes ecetes vízzel áttörölni vagy bepermetezni a bejárat környékét. De vajon miért teszik ezt, és valóban van értelme a módszernek?
A tomboló csend anatómiája
Csehov Sirálya igazi klasszikus. Régóta finomra hangolja lelkünk az orosz vidék és az egyetemes hétköznapjaink dilemmáira. A roppant tehetséges grúz rendező, David Doiasvili által levezényelt feldolgozása a Vígszínházban emberpróbáló, 16-os karikás, majd három és fél órája hatalmas energiákat mozgat meg, miközben tradicionálisabb vonalvezetőségűnek definiálja magát. Nézzük, mennyire sikerült.
Nem a jóga, hanem az erdő hódít
Van, amikor nem egy edzőterem, nem egy jógamatrac, hanem egyszerűen az erdő jelenti a legjobb kikapcsolódást. A fák között sétálva, a madarak hangját hallgatva és a természet apró részleteire figyelve sokan tapasztalják meg, milyen érzés igazán lelassulni. Az erdőfürdőzés, vagyis a japán eredetű sinrin-joku egyre népszerűbb a világban, és nem véletlenül: a természet közelsége a testi-lelki feltöltődésben is segíthet.
A fájdalom, amelynek nincs határideje – október 15. a perinatális gyász világnapja
Vannak veszteségek, amelyekről nehéz beszélni, amelyekre sokszor nincsenek megfelelő szavak, és amelyek fájdalma évekkel később is ugyanúgy ott élhet a szülők szívében. Október 15-én a perinatális gyász világnapján azokra a gyermekekre emlékezünk, akiknek túl rövid idő jutott ezen a világon, és azokra a családokra, akiknek meg kellett tapasztalniuk a gyermekük elvesztésével járó felfoghatatlan fájdalmat.