Menü

Miért olyan nehéz bocsánatot kérni?

A veszekedéseink során az az állandó belső probléma kerül kifejezésre, miszerint muszáj, hogy a mi véleményünk legyen a mérvadó a körülöttünk lévő emberek számára, és ezáltal győztes pozícióba kerüljünk. A felülkerekedés állati ösztöne hajt minket a verbális küzdelmeink során is. És hiába világos olykor számunkra, hogy sehová sem vezet a veszekedés, mégis végig akarjuk csinálni emiatt a bizonyos belső késztetés miatt. De hol is van a vége?

Leginkább a megegyezés pillanata számít egy vita vagy veszekedés lezárásának, ám ez az áhított kompromisszum szinte soha nem jön el. Nagyon erős felek kellenek hozzá, hogy egy köztes megoldást lehessen kialakítani, és ennek a megvalósulása rendkívül ritka. De nemcsak így végződhet egy konfliktus, hanem azzal is, ha elismerjük, hogy különböző véleményen vagyunk, és ez nem baj. De ehhez rendkívül nagy nyugalom és megfontoltság szükséges. Minden egyéb eset bocsánatkéréshez vezet előbb-utóbb, legalábbis ideális esetben.

Azonban bocsánatot kérni több szempontból is igen nehéz. Egyrészt azért, mert ilyenkor mellékessé tesszük a saját igazunkat, vagy elismerjük a másik fél igazát. Ezt elismerni pedig olykor legjobb tudásunk és meggyőződésünk ellenére kell. Ez pedig az igazságosság jelenségével ellenkezik, amely az emberi psziché egészségének egyik alapvető szükséglete. Az igazságosság iránti vágyunk teszi első sorban nehézzé a bocsánatkérést.

A másik nehézséget az okozza, hogy egocentrikus gondolkodásunkat kell leküzdenünk ilyen esetekben. Az agyunk erősen ellenkezik a gondolattal, hogy saját érdekünk helyett társunk érdekét tartsuk szem előtt. Ez azért sem könnyű, mivel nem tudunk olyan könnyen azonosulni az ő gondolataival olyankor, amikor azt egy konfliktushelyzet után kell elfogadnunk. Tehát lehet, hogy alapvetően képesek lennénk a másik fél véleményét tiszteletben tartani, és engedni a saját igazunkból, de egy kiadós veszekedés után még tovább nőnek az ezzel kapcsolatos gátlásaink.

Tehát összefoglalva az okozza ezt a lehetetlennek tűnő kihívást, hogy az agyunk erősen próbál tenni az ellen, hogy bocsánatot kérjünk, és ha némi tudatossággal nem próbálunk meg változtatni a helyzeten, akkor benne is ragadunk a tétlenségben.

Elmagányosodás – a csendes járvány, ami tömegeket érint

Nem köhögünk tőle, nincs lázunk, mégis milliókat dönt le nap mint nap. A tartós egyedüllét nem betegségként van nyilvántartva, mégis pontosan úgy terjed, mint egy modern kori járvány – észrevétlenül, globálisan és generációkon átívelve. A probléma a hideg hónapokban még inkább felerősödik, hiszen a bezártság és a lakásokba való visszahúzódás természetesebb.

Amikor a test állandó készenlétben van

Az állandó feszültség, a készenléti állapot szép lassan felőröli a testet és ennek komoly következményei is lehetnek. Nézzük, miről is van szó.

Imposztor-szindróma, hallottál már róla?

Vizsgáztál már és volt úgy, hogy nem volt felhőtlen az örömöd, mert úgy érezted, hogy nem biztos, hogy megérdemled? Lehet, hogy találkoztál az imposztor-szindróma jelenségével.

Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?

Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.

A sportszerűség fontossága

A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.