Mi lesz velünk ballagás nélkül?

Az a jó az emberi életben, hogy teli van átmenetekkel. Vannak biztos pontok, amelyeket muszáj ahhoz érintenünk, hogy tovább haladhassunk. És minden életszakaszhoz igazodik egy-egy meghatározóbb esemény. Mindig vannak mérföldkövek, amelyeket ha elhagyunk, érezhetjük, ahogyan egyre feljebb és feljebb küzdjük magunkat egy létrán. Vannak olyan események, amelyekért sokat kell dolgozni, és vannak olyanok, amelyekért elég csupán lenni.

Ha történik egy nagyobb változás az ember életében, azt általában szereti megünnepelni. Gondoljunk csak arra, ahogyan indul: iskolába megyünk, de előtte ünnepélyesen elbúcsúzunk az óvodától. Ha gimnáziumba kerülünk, általában azt megelőzi egy általános iskolai búcsúztató. A középiskolát már említenem sem kell, de ugyanez igaz a házasságra is: legénybúcsú, lánybúcsú, és minden, ami ahhoz kell, hogy egy méltó és örömteli lezárást adjunk a réginek, és befogadhassuk az újat. A nagy lakodalmak mind ugyanezt a célt szolgálják: ünnepeljük meg azt, hogy eddig volt egy külön én és egy külön te, és ünnepeljük meg azt is, hogy ez már nincs. A babavárók és babaköszöntők, a nyugdíjas búcsúztatók, a kerek születésnapi bulik, és minden hasonló célú patetikus ünnepség ezt hivatott jelképezni. Egy régi életet, egy új életet, és a közte lévő rövidke átmenetet. Így sokkal könnyebb a váltás és a feldolgozás. Így azt mutatjuk, hogy minden pillanatnak van értéke, és minden állapotot meg kell becsülni.

És a középiskolások életében idén ez a pillanat elmarad. Több ezer diák, aki most zárja le 3-4 vagy akár több éves periódusát az életének, nem tudja ünnepélyesen megélni ezt a váltást. Hirtelen kellett elválniuk egymástól, és legközelebb az érettségin vagy szakmai vizsgán találkozhatnak, igencsak távol egymástól. Mintha azok, akikkel eddig a napjaik nagy részét töltötték, hirtelen idegenné váltak volna. Még ha most nem is feltétlenül gondol bele mindenki a helyzet szomorúságába, azért egyet tudhatunk: akármilyen is volt valaki viszonya az iskolájával, jó, ha megvan az elengedésnek a helye és az ideje. Enélkül kissé befejezetlennek hat a saját történetünk is.

Vannak olyan pillanatok, amelyeket személyes kapcsolatok híján virtuálisan is pótolhatunk. És vannak olyanok, amelyeket nem. Bár derűs gondolat egy online ballagás, és sok jókedvű beszélgetést láthattunk már erről, azért abban biztosak lehetünk, hogy kivitelezhetetlen. Mert végigvonulni az épületen egymásba karolva, megtekinteni az életünk fontos állomásait, újraélni a közös pillanatokat együtt, nem lehet otthonról, nem lehet távolról. Vannak olyan időszakai az ember életének, amelyek ha nem kaphatnak méltó megemlékezést, akkor jobb, ha semmilyet sem kapnak. Kicsit ez a dilemma járja át a mindennapjainkat. Mert kell a lezárás, kell a búcsú, kell az ünneplés és a felszabadulás, kell egy kis elengedés ahhoz, hogy utána egymást támogatva, de külön-külön mindenki elkezdhesse azt, amit magának álmodott: dolgozhasson, utazhasson, vagy továbbtanulhasson.

Nem tudjuk, milyen lesz az elválás, ha ez nem történik meg. Nem tudhatjuk azt sem, hogy ez pótolható-e, de olyan formában, ahogyan számítottak rá, biztosan nem fog megvalósulni. Ez pedig sokakat tölt el szomorúsággal és hiányérzettel. A legtöbb, amit most tehetünk, ezt közösen vállaljuk fel. Hogy megértjük azokat, akik emiatt szomorúak, idegesek, kétségbeesettek, és megpróbáljuk felkarolni őket. Hagynunk kell, hogy azok, akiket ez érint, a maguk módján búcsúzzanak el az iskolájuktól, és a maguk módján éljék meg azt, hogy bár elmarad az ünnepélyes nagy pillanat, érettségi mégis lesz, a kihívásokon helyt kell állni. És hagynunk kell, hogy a társaikkal a saját maguk módján éljék meg a búcsút akár most, akár később.

A vizsgát tevőknek pedig nincs más lehetősége, mint egymást támogatva elfogadni, hogy ez most más helyzet, és megvárni, míg a körülmények engedni fogják azt is, hogy mind az iskolától, mind egymástól méltó módon elköszönhessenek.

Varga Ágnes Kata