Sport és pszichológia. Kéz a kézben járnak, vagy mítosz az egész?

Sportolóként hogyan viseli el valaki a szélsőséges nyomást? Mennyire törékeny az önbizalom, és hogy lehet hasznosítani a szorongást? A sportpszichológia egyre nagyobb teret kap, és egyre inkább divatba jön, rengeteg professzionális, és amatőr sportoló is pszichológushoz fordul, egy-egy nagyobb megmérettetés előtt. Azonban van-e haszna ennek, mindenkinek kell-e szakember, hogyan lehet egy versenyzőt jól felkészíteni?

Egy-egy megmérettetés, díjazás előtt mi zajlik le egy sportoló fejében, a múltjára gondol, a szüleire, a barátjára/barátnőjére, anyagi dolgokra, a sportba tett lelki munkára? Ezernyi érzés kavaroghat egy úszó, futó, hegymászó, labdarúgó fejében mikor odaáll a megmérettetéshez, rengeteg helyről meríthet erőt, de mégis sokan összeomlanak, és végül a legtöbb sportban csak egy valódi győztes van, holott sokan érezhetik győzelemnek azt amit véghez vittek, különösen az amatőr sportban. A professzionális atlétáknál a mai világban szinte elengedhetetlen egy sportpszichológus szakértelme, mint például egy dietetikusé, vagy egy gyógytornászé.

Mivel a teljesítmény fizikai oldalát már nagyon tudatos felkészülés jellemzi, a mentális rész az, amire az élsport egyre inkább támaszkodni tud. Régebben előfordult, hogy a sportolók inkább eltitkolták, ha szakemberhez jártak, ma már szívesebben beszélnek róla. Az olimpikonok, a labdarúgók túllépnek a maszkulin sablonokon, és köszönetet mondanak azért, ha valaki pszichésen is segíti őket a munka során. A közösségi média, a kritikus kommentek napjainkban már szerves részei a mindennapjaiknak, így már ennek hatásával is érdemes behatóbban foglalkozni, ami egy sportolóra is negatív hatással lehet.

A rugalmasság kérdése

A sportpszichológia egyik leggyakrabban, és egyre többet használt fogalma a flexibilitás vagy rugalmasság: bármi történik, azt meg kell oldani. Sem a pszichológus, sem a sportoló nem stresszelhet rá a feladatra. Meg kell tanulni a fókuszt kifelé és befelé is használni. A fontos helyzetekben nagy nyomás mellett előfordul, hogy valaki hiába tesz meg mindent a jó teljesítményért, nem érvényesül a formája, pedig pontosan tudja, mit kellene csinálnia, és mégsem sikerül. Chokingnak nevezzük azt, amikor a versenyző figyelme ebben az állapotban intenzíven befelé irányul, ettől pedig „szétesik”, mondhatni megfullad. Az ebből kikerüléshez bátorság és rugalmasság kell, kezelni kell az ingereket, amelyek érik az embert a mérkőzések, megmérettetések előtti időszakban.

A pszichológiai megalapozást ha nem is annyira korán kell elkezdeni, mint a fizikálisat, de együttesen kell folytatni. A mentális felkészülés egyénenként, sportáganként változik. Számtalan mentális technika létezik a légzés- és a fókusztechnikától, a kulacsra írt szavakon és mentális tréningen át a relaxációs módszerekig, de hogy adott helyzetben melyik szolgálja legjobban a sportolót, azt mindig neki kell majd eldönteni. Hiszen például az ellenfél állapotát, helyzetekre adott reakcióit sem ismeri, ez is egy bizonytalansági tényező, de lehet olyan sportág is, ahol nincs közvetlen ellenfél, mint például a hegymászás, túrázás. A lényeg, hogy a sportolónak legyen egy gazdag és önazonos eszköztára. A különféle sportágak esetében fizikálisan eltérő stílusra van szükség: míg egyes sportágakban azt kell megtanulniuk, hogyan lassítsák le a légzésüket, a pulzusukat, másoknak az izgatottsági szintjüket kell emelni, aminek a módja nagyon sajátos is lehet.

A szélsőséges nyomás szerepe

Például az olimpia kapcsán előjöhet, hogy sok embertől aranyérmeket várnak, az induló úgy áll oda a rajtvonalhoz, hogy csak az első hely számít, semmi más. Nem lehet már másra gondolni, csak arra a pár percre, amikor versenyzik a másik ember ellen. A versenyzőnek nem érdemes a mentális energiáit arra pazarolni, hogy a nyomasztó gondolatait eltüntesse, sokkal inkább az elfogadásra kell törekedni, hogy ezek a gondolatok normálisak, sőt használni is lehet őket.

Majd arra koncentrálni, hogy mi a feladata és mik az erősségei, amiket a küzdelem során hasznosítani tud. Emellett ez a téma nagyban függ attól a sportkultúrától is, ami körülveszi az embereket. Az edzőnek, a stábnak szerepe és felelőssége van abban, hogy egy sportoló milyen mentalitással versenyez. Nem mindegy, hogy ez a kultúra hogyan tanította meg a kudarckezelésre, milyen attitűddel állt a hibákhoz és az eredményközpontúsághoz, vagy hogy hogyan tanította meg őt versenyezni. A versenyzés, a nyomás elviselése tanulható képesség, amelyet hasznosítani lehet a versenyek során.

Szorongani a szorongástól

Nem minden helyzetben a szorongás a gond, hanem ha valaki szorong ettől az érzéstől. A mentális erősség tulajdonképpen annak a képessége, hogy a sportoló nyomás alatt, a nehéz gondolatokkal és érzésekkel együtt is képes teljesíteni. Amikor az edzés, a teljesítménynövelés fájdalmakkal és szenvedéssel jár, azt tudják kezelni. Remeg kezük-lábuk a fekvőtámaszoktól és a futástól, de ezt gond nélkül elfogadják. Az agyuktól viszont azt várják el, hogy minden pillanatban jól teljesítsen, és ezt az indulónak kisugárzásában is tükröznie kell.

Adódik a kérdés, hogy mit jelent az önbizalom, a magabiztosság? Az önbizalom a képességeinkbe vetett hit, amelynél lehet alapozni például a felkészülés minőségére, a befektetett munkára, a jó állóképességre, a technikai, vagy a mentális képességekre. Ha egy adott pillanatban az egyik kicsit alacsonyabb szinten van, még működő erőforrás lehet a többi.

El kell fogadni, hogy az önbizalom fluktuál, egyik pillanatról a másikra változhat, és nem kell megijedni attól, ha valaki meginog, mert ez csak átmeneti állapot. Nincs tökéletes mentális állapot, csak pillanatok, amikor a versenyző szárnyal. Van, aki úgy tud a legjobban működni, ha nem gondol semmi negatívra, és van, akinél az működik, ha a negatív gondolatait is használja. Ráadásul a konkrét, kiélezett pillanat mindig kiszámíthatatlan. Lehet bármilyen jól felkészített egy sportoló, ha a körülmények ellene dolgoznak.

A rutin segít?

Valójában minden sportoló izgul, a rutinosak is. Ők azért szoronganak, mert szégyellnek izgulni: hogy nekik ez már nem fér bele. Pedig dehogynem. Mélyebb pszichológiai munkát tapasztaltabb versenyzőkkel lehet végezni, hiszen ők már jobban rálátnak önmagukra. A versenyzők egy olyan buborékban töltik az életüket, amiben megmondják nekik, hogy mit csináljanak, folyton kívülről kapnak instrukciókat. Sokszor hiányzik az önismeretük, versenysportokban egymás eredményeiből kapnak visszajelzést, a mentális technikák viszont csak akkor fognak működni náluk, ha felelősséget vállalnak magukért, ismerik önmagukat, az értékeiket, és a nehézségeiket.

Senki sem beszél arról, hogy hogyan folytathatja egy sportoló az életét az olimpia, vagy egy-egy verseny után, akár nyert érmet, akár nem. Függ a helyzet attól is, hogy sikert vagy kudarcot kell feldolgozni. Azonban az biztos, hogy alapvetően átélhet ilyenkor egy kiüresedést. Egy-egy győzelem után vissza kell integrálódni egy olyan életbe, ahol újra jönnek a szürke hétköznapok, a monoton edzések, ami után újból jön egy megmérettetés.