Vekerdy előadáson jártam, pedig nincs is gyerekem

A Nyitott Akadémia rendezésében a környéken járt Magyarország vélhetően leghíresebb gyermek-szakembere, Vekerdy Tamás. Következzen róla egy kis szubjektív beszámoló. Már 10 éve olvasom a Nők Lapjában a tanácsait, a szakdolgozatomhoz felhasználtam a könyveit, tehát úgy gondoltam, egyszer az életben látni és hallani kell a Tanár urat, akinek nagyon tisztelem a munkásságát. Úgyhogy az elsők között jegyet váltottam, és invitáltam a barátaimat is.

Nem meglepő módon csakis gyerekesek jelentkeztek, hogy velem tartanának, és amikor szállingóztunk be a rengeteg ember között a terembe a barátnőmmel, akkor jutott először eszembe: Úristen, van itt más is a rengeteg ember között, akinek nincs gyereke? Vagy csak én lennék ennyire őrült, sőt akár egyenesen mazochista? Sebaj, azért bevállalósan helyet foglaltunk az első sorban, pontosan középen, hisz hová máshová foglaltam volna. Konkrétan a Tanár úr lábai előtt hevertünk. A „mikor lesz gyerekem” témát nem is lehetett megúszni az előadás előtti diskurzusban. Barátnőm jelenléte sokkal relevánsabb volt, hiszen három gyönyörű csemetét nevelnek. Intelligens anyuka révén utánanéz annak, hogy mit csinál, úgyhogy Vekerdy Tamás mondandóját nagyjából már betéve tudta a köteteiből. Azt mondja, mára pontosan rájött arra is, hogy mi az, amit meg tud valósítani az elveiből, és mi az, amit nem.

Az előadás nagyon jó volt! Humoros, közvetlen, élvezhető, érthető. A nevelés mellett a gyerekeket legjobban érintő témáról, a közoktatásról is sok szó esett. Közben arról suttogtunk: vajon miért nincs valami kellemes átmenet a túlzó kereteket tartó közoktatás, és a - kellőnél talán jobban - szabad szellemű magániskolák helyett? Miért nincs átmenet az otthonszülés, valamint a sokszor kiszolgáltatott helyzetbe sodró kórházi szülés helyett? Vagy csak mi nem látjuk az alternatívákat itt vidéken? Na jó, az még nem objektív információ, hogy én nem látom.

Ettől a naptól kezdve okosabb vagyok. Már tudom, hogy a házi feladat nem tartozik a leghasznosabb tevékenységek közé, meghallgattam, hogyan lehet a szülő a gyermek cinkosa, és hogy a játékok elpakolása közösen a gyerekkel lehet, hogy nem tartozik a legkifizetődőbb tevékenységek közé. Kiderült az is, hogy ha egy magyar szülő mindig kizárólag angolul beszél a gyerekével, akkor bár a gyerek kiválóan megtanulja a nyelvet, de érezni fogja, hogy valami nem hiteles a történetben, és a szülőnek inkább a kongruenciát érdemes előtérbe helyeznie.

Ennél jóval többet is megtudhattunk, de nem merek elárulni több „műhelytitkot”, hiszen az előadásokról nem készülhet kép- és hangfelvétel. Ehelyett szorgalmasan jegyzeteltem, mint egy kisiskolás. Az is vagyok még a témában, nem tagadhatom, maximum azt mondhatom el, hogy gyakorlaton már voltam, mivel a húgom 15 évvel fiatalabb nálam, és sok-sok időt töltöttünk kettesben akkor is, amikor pici volt. A mellettem ülők kevesebbet jegyzeteltek, inkább itták a Tanár úr szavait, de a poénokon együtt nevettünk hangosan. A legviccesebb az volt bennük, hogy mennyire életszerűek. Így hát a szülők cinkosan néztek egymásra – persze rám is, de én nem árulkodtam, hogy inkább csak külső személőként van róla tudomásom, hogy miről beszélnek.

Aztán az előadás után összefutottunk egy kedves ismerőssel: neki sincs még gyermeke. Akkor nem én voltam az egyetlen! Mondjuk, pedagógus. Szóval akkor mégis én „csaltam” legjobban. De azért ne aggódjatok, nem fogok boci szemekkel ácsorogni az óvoda kapujánál. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még valóban hasznát veszem a hallottaknak. 

Fotó:
pixabay.com