Elmúlás és feldolgozás

A hagyományos társadalmakban a halál az élet természetes része volt. Ez nem csak azt jelenti, hogy a nagyarányú halandóság miatt az embereket nem érintette meg a gyász fájdalma. Az elmúlás közösségi esemény volt, a végtisztesség megadásának pontosan szabályozott rituáléja kézzel foghatóbbá és feldolgozhatóbbá tette a veszteséget.

Korábban a halál természetességét, az elmúlás elfogadását az is elősegítette, hogy a haldokló saját családi környezetében búcsúzhatott az élettől. A végtisztesség megadását feladatmegosztás formájában a közösség végezte, amely az egész eseményt személyesebbé és kézzel foghatóbbá tette. A társadalmi változások (lásd: közegészségügy fejlődése, urbanizáció, magánszféra erőteljes elkülönülése) hatására a halál egyre inkább tabu témává vált, nem akarunk szembesülni az elmúlással, a temetés szertartásait is idegenek végzik.

Csakhogy ez a gyakorlat még inkább elfogadhatatlanabbá teszi az elmúlást, nem segít búcsúzni, mindenki magára marad a saját fájdalmával. Persze minden kornak, a mainak is meg van a saját elmúlás kultusza. A mai kor embere általában egyedül próbálja feldolgozni veszteségeit. Az elmúlás kultuszának némely szimbóluma ugyan megmaradt, de ezek többnyire kiüresedett, felszínes pótcselekvéssé váltak.

Nagyon gyakori tévút az is manapság, hogy a veszteség miatti fájdalmat elnyomjuk, vagy ellenkezőleg önsajnálatba torkollik. A fel nem dolgozott és el nem fogadott veszteségek pedig felgyülemlenek bennünk, mérgezik, és rossz irányba viszik életünket.