Utazás önmagunkhoz - A pszichodrámáról

Nemrég belevágtam egy nagy utazásba önmagamhoz. Ez nem volt más, mint egy másfél éves pszichodráma tanfolyam, ahol remek társasággal igazán mély pillanatokat élhettünk át. Egyértelműen jó téma ez egy interjúra. A pszichodráma alapvetően nem más, mint egy személyiségfejlesztő-, önismereti- (csoport)módszer, mely a cselekvésen, a cselekvés átélésén, a cselekvés közben érzett érzelmek tudatosításán, a belátáson alapul. Az egyik volt segítőmmel, Schneider Zsófiával beszélgettem egy jót erről a kaland lehetőségről.

Hogyan kezdődött a pszichodráma iránti rajongásod?

Évekig cipeltem magammal pár történetet, amikről azt hittem, már rég túl vagyok rajtuk. Aztán egyszer csak ott találtam magam egy csoport közepén, ahol valaki eljátszotta az életem egyik szereplőjét. Egy olyan mondat hangzott el, amit valójában soha nem kaptam meg… és egyszerre megértettem, mennyi minden maradt bennem kimondatlanul.

A pszichodráma nekem felszabadulás volt: levegőhöz jutottak a titkos érzéseim és gondolataim. És amikor láttam, másoknál is működik ez a varázslat, akkor döntöttem el: ezt szeretném kísérni, tanulni, továbbadni.

Szerinted kinek érdemes belépni a Pszichodráma Egyesületbe segítőként?

Annak, aki már megtapasztalta, milyen erős egy csoport megtartó ereje, és érzi magában a vágyat, hogy mások útján is biztos pont lehessen. Segítőként tanúvá válunk egy-egy élet fordulópontján, és ez óriási kiváltság. Olyan, mintha egy kulcsot adnánk valaki kezébe — de hogy melyik ajtót nyitja ki, azt már ő dönti el.

Miben más a vezető feladata, mint a résztvevőké?

A vezető háttérből teremt teret: ő figyel a folyamat biztonságára, ő tartja a kereteket, mintha láthatatlanból húzná fel a díszleteket.

A résztvevők viszont belelépnek a jelenetbe: vállalják a kockázatot, hogy az érzéseik arcot kapjanak. Az egyikük lámpákat igazít, a másikuk életre kelti a darabot — mindkettő nélkülözhetetlen.

Mit olvassunk vagy nézzünk, mielőtt belevágunk?

Moreno — a pszichodráma megteremtője — egyszer azt mondta: *„Az élet a lehetőségek színháza.”* Ebből a gondolatból született az egész módszer.

Irvin D. Yalom könyvei pedig tele vannak katartikus csoportpillanatokkal, szelíd humorral, emberi gyarlósággal — tökéletes ráhangoló.

Miért rettegnek sokan ettől a módszertől, és mi tartja őket biztonságban?

A legtöbb félelem abból ered, hogy „Mi lesz, ha túl sokat mutatok meg magamból?”. A jó hír: semmit sem kell elmondani, ami nem esik jól. A biztonságot a titoktartás, a megtartó vezetés és a csoport együttérző jelenléte garantálja. A pszichodráma nem erőltet — meghív.

Miben különleges élmény a pszichodráma?

Itt tényleg "belelépünk" a saját belső filmünkbe: visszamegyünk időben, beszélgethetünk valakivel, akivel már nincs lehetőségünk, vagy épp kipróbálhatunk egy bátrabb, határozottabb verziót magunkból. A pszichoterápia sokszor fejben történik — a pszichodráma testben-lélekben egyszerre.

Kik szoktak jelentkezni egy ilyen utazásra?

Nagyon sokféle ember: karrierváltás küszöbén állók, kapcsolati útvesztők, önbizalom-építők, segítő szakmákban dolgozók, akik szeretnének még hitelesebben kapcsolódni másokhoz. Általában azok érkeznek, akik változtatni szeretnének az életükön.

Milyen helyzetek bukkannak elő leggyakrabban?

Alkalmazkodásból túlságosan is jeleskedők, családi fájdalmak, gyermekkori hiányok, gyász, félelmek, ki nem mondott mondatok. Sokszor már az első bemelegítésnél kiderül: mindannyian cipelünk valamit.

Mik várnak a bátor jelentkezőkre?

Sok mozgás, játék, szerepcsere — és rengeteg felismerés. Van, hogy hangosan nevetünk, máskor hangtalanul lélegzünk együtt valakivel, aki épp egy nagy fájdalmat él át. Néha megrendítő, néha felszabadító — de minden pillanata élő.

Hogyan alakul ki az intimitás és bizalom?

Apránként. Először csak óvatos bepillantás, majd valaki kitesz egy fontos mondatot… és hirtelen mások is bólogatnak: „Igen, én is így érzek.” A közös felismerés az, ami megnyitja a szíveket — sosem a kényszer.

Kinek nem javaslod? És mi történik, ha útközben látszik, hogy valakinek most túl sok?

Aki épp súlyos válság közepén van, vagy nem tud csoportban kapcsolódni, annak biztonságosabb először egyéni segítséget igénybe venni. Ha a folyamat során derül ki, hogy valaki más tempót igényel, akkor együtt keresünk olyan megoldást, ami neki a legjobb. A lényeg: senkit nem hagyunk „lezuhanóban”.

Mi lesz a csoportokkal a végén?

Amikor másfél év után beköszönt a búcsú, mintha egy külön kis család engedné el egymást. Sokan továbbra is tartják a kapcsolatot: kávézások, közös élmények, megható üzenetek repkednek. És ott van az a csendes, büszke mondat a tekintetükben: „Megcsináltam. Elindultam… és megérkeztem valahova.”