Amikor tényleg együtt vagy kisbabáddal

Ha korábban olvastam volna a babahordozás jótékony hatásairól, vagy például Bagdy Emőke által is vizsgált és népszerűsített „kötődő nevelésről”, nem lett volna állandó kérdőjel és bizonytalanság bennem, mivel teszek jót kisbabámnak és magamnak egyaránt.

Én ugyanis rendszeresen a mellkasomon, vagy ölembe ringatva altattam a kisbabámat, sosem hagytam sírni a kiságyban vagy a babakocsiban. Intuitív módon érzetem, hogy jól csinálom, de sokáig mindezt úgy folytattam, hogy szinte lelkiismeret-furdalás volt bennem ezzel kapcsolatban. Mert a környezetemben lévők nagy részétől mindig azt a visszajelzést kaptam, hogy ahogyan cselekszek (babahordozás, igény szerinti szoptatás, együttalvás a babával), azzal visszafordíthatatlanul elkényeztetem a gyerekemet, miközben nekem sem lesz életem, időm semmire.

Szerencsére egyrészt egyre jobban éreztem, hogy jót teszek a babámnak és ezáltal magamnak is, vagyis nem engedtem a külső nyomásnak. Másrészt olyan szépen magától, döccenőmentesen mentünk át egyik korszakból a másikba, hogy semmilyen komolyan megterhelő kihívást nem jelentett például, hogy egy idő után kisfiam az ágyában aludjon egyedül. A szimbiotikus viszonyt pedig szinte ő maga szüntette meg fokozatosan, és ahogyan előrehaladt az érési folyamatban, úgy magától utasította vissza például az ölben való elalvást, valamint a ringatást. Magától szokott le a cumiról, és a bölcsibe való beszokás sem váltott ki nála hatalmas ellenállást. Közben persze nagyon szorosan kötődik hozzám, de érzem, hogy ez a kapcsolat egy biztonságos kiindulópont a fejlődéséhez, a testi-lelki növekedéshez, nem pedig elbizonytalanító, görcsös ragaszkodás.

S mit mond az elmélet, a kutatás, a szakember? A „kötődő nevelés” - melynek része: a babahordozás, igény szerinti szoptatás, együttalvás - azt jelenti, hogy biztosítjuk kisbabánk számára az intenzív testi kontaktust (érintés, hordozás), ami elősegíti a biztonságos kötődés kialakulását, és a stresszel való megküzdést, valamint pozitívan hat az idegrendszer fejlődésére is.

Én egyébként nem alkalmaztam a babahordozás professzionális módját (mivel ekkor ez a módszer még nem volt a látókörömben), de nagyon sokat volt az ölemben a kisfiam, amitől nem elkényeztetett lett, hanem kiegyensúlyozott. Most már utólag is látom, hogy ez nem azt jelenti, hogy örökre összenőttünk, hogy sosem lesz „magánéletem”, és intimitás a férjemmel. Sőt, már-már megrázóan gyorsan eltelik ez a korszak, így ma már amiatt van lelkiismeretfurdalásom, hogy bizonytalan voltam az első hónapokban, amikor szinte éjjel-nappal szoros testi kontaktusban voltam a kisbabámmal.

Az első hónapokban tényleg mindig az ölemben volt, ott aludt, ott evett, és sétálni sem tudtam úgy, hogy babakocsiba tettem őt, mert nagyon sírt. Aztán féléves korára már a babakocsiban is nyugodtan elvolt, egyéves korára fokozatosan leszokott az ölben való elalvásról is, és az együttalvás időszaka sem tartott tovább pár hónapnál.

Szerencsére ma már biztosan tudom, hogy a korai időszakban a leginkább a testi közelségre, intenzív testi kontaktusra van szüksége a babáknak, és persze valójában szerintem az anyukáknak is. Sokat segít abban is, hogy átélhessük, megtapasztalhassuk testi-lelki szinten a kötődés kezdetleges, de alapvető fontosságú élményét gyermekünkkel.

Kép forrása: tuttifitti.hu