Barangolás a Hűvösvölgyben

A hagyományoktól eltérően a családunk rendszerint kirándulással ünnepel. A választásunk idén Hűvösvölgyre esett. A párommal már régóta halogattuk ezt a kiruccanást az időjárásra hivatkozva, de most kaptunk a napsütéses alkalmon, és útnak indultunk. A Hűvösvölgy a város több csomópontjáról könnyen megközelíthető, ugyanis az oda tartó 56 vagy 56A jelzésű villamos egyik végállomása a Móricz Zsigmond körtér, és érinti a Szent Gellért teret, a Déli pályaudvart, valamint a Széll Kálmán teret is.

Meglepő módon a Hűvösvölgy még Budapesthez tartozik, annál is pontosabban a II. kerület részét képezi. Nekem, kezdő fővárosi lakosnak ez szinte hirtelen meglepetés volt, habár feltűnt, hogy a villamosok nem hagyják el a város közigazgatási határait, és kiegészítő jegyet sem kellett vásárolnunk. Mégis, az a zöld környezet, a természet, a táj, a kilátás, ami körülvett minket, elfeledtette velem a hétköznapok zúgó közlekedését, a vároi szmogot, és csak a friss levegőre koncentráltam.

A Hűvösvölgybe érkezvén egy 1999-ben felújított, pompás kis villamos-, illetve buszvégállomás üdvözöl minket. A felújítás előtt ez a két csomópont külön helyen volt található, illetve a jelenlegi állomás épület is máshol helyezkedett el, ezt a rekonstrukciókor helyezték át.

Sétánk kezdetekor két lehetőség közül választhattunk: a kék és a sárga túraútvonalon haladjunk-e majd. Mivel a sárgán egyszerre viszonylag sokan indultak, a kék mellett tettük le a voksunkat. Az általános túrajelzések szerint a kékkel jelölt útvonal a könnyebb, a sárga a nehezebb. Körülbelül fél órás dombra fel és dombról le séta után egy hatalmas tisztáson találtuk magunkat, amely a kutyások egyik kedvenc találkozó-, és futtatóhelye lehet. A gyönyörű kilátás mellett hatalmas tér, harapnivaló levegő, számos ember és legjobb barátja fogadott minket. Áthaladtunk a mezőn, utunk még onnan is sokfelé vihet. Felsétáltunk egy kisebb dombra, ahonnan visszafelé pillantva megláthattuk a János-hegyi kilátót, amely Budapest legmagasabb pontja a maga 527 méterével.

Piknikezésünk közben megállt mellettünk egy idősebb úr, aki azzal a kérdéssel fordult hozzánk, láttunk-e siklókat. Senkinek sem kell ecsetelnem, mit jelent ez egy nő számára, aki éppen sajtot majszolgatva ül a farmernadrágjában a civilizációtól távol a friss, tavaszi füvön. Kiderült ugyanis, hogy az a terület valaha – vagy talán még ma is, de ez egyelőre rejtély – a haragos siklók egyik előfordulási helye. Méghozzá egy olyan populációé, ami a budaörsi populációval is rokonságban áll. Az úr mesélte, hogy talált olyan, a 60-as, 70-es évekből származó fotókat, amelyeken turisták marékszámra fogdossák ezeket a siklókat. Kicsit utánaolvastam ennek a fajnak, s kiderült, hogy hazánkban fokozottan védett, eszmei értéke fél millió forint, hivatalos források szerint mindössze két populációja él Magyarországon, viszont rendkívül könnyen észrevehetőek, ugyanis hatalmas testméretekkel rendelkeznek, átlagosan 160-180 centiméteresek. Nevüket pedig onnan kapták, hogy ha veszélyt érzékelnek, agresszíven viselkednek. Harapása – a többi siklófajéhoz hasonlóan – nem mérgező, de fájdalmas lehet.

Budapest és környéke számos remek kirándulóhelyet tartogat, így ne röstelljük felkeresni azokat egy-egy nyugodtabbnak ígérkező hétvégén. Remek családi program vagy baráti időtöltés lehet egy ilyen kis túrázás, emellett pedig érdekes élményeket is tartogathat számunkra.