Menü

Volt egyszer egy Tarantino

Nehéz tárgyilagosan elemezni, bemutatni egy mozit a mozivilágáról, amely ilyen aprólékosan mutatja be a 60-as évek végi világát Hollywoodnak. Pláne ha ezt a filmgyártás legismertebb ex-videotékása, Quentin Tarantino szolgáltatja. Ami biztos, hogy a Volt egyszer egy Hollywood megüti a nézhető érdekesség kategóriát. Habár az elején a teremben nagyon megijjedtem, hiszen eléggé belterjessé vált jó pár jelenet. Azért ne legyünk olyan szigorúak, hiszen a kiöregedő western színésznek (mr. Világmegmentő Leonardo DiCaprio) és hű kaszkadőrének (Brad Pitt) élete érdekes, már-már tanulságos is. A hömpölygő cigifüst közepette sikerült jól megidézni az 1969 es évet és bemutatni a hippiktől hemzsegő Los Angelest. A filmzene magával ragadó, bár egy ilyen erős atmoszférájú filmnél ez elvárható volt, ahogy a kiváló jelmezek is.

DiCaprio kisujjból hozza a szerepét. Látványosan élvezhette a forgatást, érik neki a következő Oscar. Ami mellett nem mehettünk el szó nélkül az az indokolatlanul elnyújtott játékidő és a holtidőben fuldokló jelenetek. Talán a korszaknak szól, de ezt most kissé elszabták a vágószobában, pedig ha lehet hinni a híreknek, így is sok jelenetet és ismert színészt vágtak ki a mozis verzióból. A kritikusok talán sehol nem emelték ki eléggé a film második felének 3 klasszis pillanatát, mi örömmel megteszük. Jelesül, hogy a cammogó sztori magára talál és akciót kapunk végre. A film, csakúgy, mint anno a Becstelen brigantik betölti az igazságszolgáltatás és a búfelejtés szerepét.

Egy képzeletbeli világba repít el minket, ahol a rosszfiút elkapják és az igazi szörnyűségek nem történnek meg. A végső pedig (elnézést spoiler veszély), hogy a Tiszta románc után Brad Pitt végre megint kapott pár önfeledt drogos jelenetet. Ezeknek szívből lehet örülni, bár nagy kérdés, hogy egy kicsit feszesebb felépitéssel, nem lett volna-e jobban méltóbb a figyelmünkre a nyár egyik, ha nem legjobban várt filmje. Soha rosszabbat persze és Quentin mester egy hamar ne hagyja abba. Az erő vele van, akárki akármit is mond.

Imposztorra várva

Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.

Piramisjátékra épült a magyar álom

Az RTL Bróker Marcsi sorozatát jelentős előzetes elvárások kísérték, amelyeknek az alkotás kétségkívül megfelelt, sőt, túl is szárnyalta azokat. Már az első képkockák beszippantanak: az 1990-es évek vidéki Magyarországát a díszletek, a zenék, a ruhák és a karcagi utcák tökéletesen hozzák vissza. Nemcsak nosztalgia ez, hanem korrajz arról, hogyan válhatott egy banki alkalmazottból országos szélhámossá valaki.

Lázadni kell, ennyi az egész?

Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Megszületett a Trump-érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy maró humorú középső ujj mindenkinek, ami egy tesztoszteronbombába csomagolt korrajz is egyben? Ennek jártam utána.

Daryl Dixon Spanyolországban

A The Walking Dead-univerzum folyamatosan képes megújulni, ha nem is minden szempontból, de legalább vizuálisan. A Daryl Dixon-széria harmadik évada erre a legfrissebb bizonyíték. Ugyanis a cselekmény Franciaországból egy rövid időre Londonba, majd Spanyolországba helyeződik át, és ez a váltás alapvetően megváltoztatja a sorozat hangulatát.

Halálos séta

A hosszú menetelés nem a klasszikus King-horrorok közé tartozik, hanem egy feszült és lélekpróbáló thriller, amelyben ötven fiú indul el egy halálmenetre, ahol a szabály egyszerű: aki megáll, meghal. A film naturalista ábrázolása, erős dialógusai és színészi alakításai – különösen Cooper Hoffman, David Jonasson és Mark Hamill játékával – folyamatos feszültséget teremtenek. Bár pszichésen megterhelő és helyenként brutális, mély társadalomkritikája és valóságshow-szerű bemutatása miatt elgondolkodtató élményt kínál.