Menü

A bizalom lélektana

A bizalom önmagában túl sok jelentéssel bíró szó. Nemcsak egy érzelmet vagy állapotot fejez ki, de egy olyan életstílust is, amit nem tud mindenki követni. A bizalom inkább egy útra hasonlít, amelyre rá kell lépni, rajta kell maradni, és mindvégig azon járni. És ezt minden emberi kapcsolatunkban meg kell tenni, még önmagunkkal szemben is. Rengeteg tényező befolyásolhatja és akadályozhatja ennek a „túrának” a folyamatát, és a legtöbb akadályt az okozhatja, ha nem egyenlőképpen értékeljük a bizalmi állapot eléréséhez szükséges erőfeszítéseket, és azoknak fontosságát. Ha túl-, vagy éppen alulbecsüljük az emberi kapcsolatok mozgatójának megingathatóságát, és nem értékeljük sem a saját pozitív hozzáállásunkat, sem másokét. A bökkenőt mindig egy olyan cselekedet okozza, ami mögött helytelen értékítélet áll, vagy egyik, vagy másik oldalról. Tekintsünk ennek a mélyére!

Mind szeretjük feszegetni a határainkat. A kisgyerekektől kezdve a sokat átélt nyugdíjasokig mindannyian abból építkezünk, ami körülvett bennünket az (addigi) életünk során. A környezet, amiben nevelkedünk, a társaság, amelyben szocializálódunk, a normarendszer, amelyet elsajátítunk, és a cselekedetek, amelyek mindezeken alapulnak. Ostobaság lenne azt hinni, hogy mindenki egyenlő és egyforma bizalomvággyal és hajlandósággal rendelkezik. Talán a születésünkkor ez még egy íratlan tábla, ami mindenkinél egyforma, de már az első hónapokban is velünk együtt fejlődik, ahogyan a szüleinkkel kialakul a kapcsolat.

Nagyon nagy szerepe van a szülők mentalitásának abban, hogy a gyermekük később hogyan tekint a világra, és hogyan vehet részt benne. A túlféltő szülők épp úgy bizalmatlanságot és folyamatos kétkedést ébresztenek a gyermekükben, mint azok a szülők, akikre nem lehet számítani. Mindkettő azt sugallja, hogy a világ kiismerhetetlen hely, ahol az egyetlen módja a boldogulásnak, ha csak magadban bízol és magadra számítasz. Nos, lehet így élni, és teszik is sokan, de valóban jó ötlet ez? Nem kellene, hogy valós, igazából átélt események alakítsák ki bennünk az emberekhez való viszonyulásunkat?

Nem arról van szó, hogy a tapasztalataink nem vihetnek tévútra. Ugyanúgy megelőlegezhetünk bizalmat olyan embernek, aki visszaél vele, mint ahogy elzárkózhatunk olyanok elől, akik nagyobb bizalmat érdemelnének. A múltbéli események, esetleges csalódások megingathatják az emberekbe vetett hitünket, és ez ellen sokkal nehezebb tenni, mint gondolnánk. A rossz élmények bevésődnek, és az emberi agy, mint valami gyorsan programozható gép, azonnal felveszi ezeket az emlékeket, és megvillantja őket, valahányszor hasonló dolog fenyeget bennünket. Mert védekezünk, folyamatosan, a végletekig. Nincs semmi, ami ezt felülírná. Az agyunkat csak az agyunk irányítja, és az elménk felett az elménkkel gyakorolhatunk kontrollt. Mit jelent ez?

Azt, hogy amikor valaki eljátssza a bizalmunkat, ne azt mondjuk rá, hogy „azért, mert minden ember ilyen”, vagy „senkiben sem lehet/érdemes megbízni”. Mondjuk azt, hogy „ez az ember valami miatt hibát követett el velem szemben, ami miatt jogos, hogy ezután nehezebben bízom meg benne”. A kulcsszó a „benne”, hiszen nem ítélhetünk el mindenkit egyetlen ember hibái miatt. Mert egyik ember sem születik gonosznak, senki sem szívja magába a csalást és a hazugságot az anyatejjel. Mind csak azokat a tapasztalatokat adjuk tovább, amelyek már velünk is megestek, vagy amit már korábban is láttunk. Ezekkel együtt élni muszáj megtanulni, mert a világ ilyen. Egy csalódás sem lehet ok arra, hogy kizárjuk magunkat a világ természetes működéséből, és kihagyjuk azokat a tapasztalatokat, amelyek az emberi mivoltunkkal járnak.

Meglehet, hogy néhány eset után nehezebb bízni az emberekben, vagy akár önmagunkban, de ilyenkor jusson eszünkbe, hogy ez nemcsak nekünk nehéz. Mindenki ugyanúgy emberek között éli az életét, és a naivitás és a rideg bizalmatlanság között lengedező bizalom-ingája mindenkinek ugyanúgy kileng. A különbséget a hozzáállásunk okozza, és az, ahogyan az embereket kezeljük. Ezért pedig senki más nem tud tenni, csakis mi magunk.

Varga Ágnes Kata

Láthatatlannak lenni - A magányosság egy formája

„Láthatatlannak érzem magam”. Mindig is az voltam: kamaszkoromban a barátaim mellett, az osztályban, a párkapcsolatomban, az egyetemi évek alatt, a szüleim még ma sem értenek meg, talán sosem láttak igazán. Mindenkinek jut egy ilyen burok, ami megvéd a láthatóságtól, ilyenkor pedig csak a közeli ismerősök hangja marad meg. Azonban mit lehet tenni az észrevétlenség ellen, hogyan kapcsolódik ez az emberi közönyhöz?

Cotard-szindróma, amikor azt hiszed, hogy meghaltál

Sajnos nagyon sok pszichiátriai betegséget ismerhetünk, és ezeket csak erősíti a jelenlegi felgyorsult világi élet. Van egy, ami az egyik legritkább betegség, amelyben a beteg azt hiszi, hogy halottak és körülöttük lévő világ nem is létezik.

Vásárlásmánia

Bár a vásárlásmánia az egészségünkre nézve nem olyan káros szenvedély, mint például az alkohol- vagy drogfüggőség, mégis a szociális életünket nagyban károsíthatja, ezért fontos figyelni már a kezdő intő jelekre is.

Tényleg létezik a középső gyerek szindróma?

Okos elsőszülött vagy elhanyagolt középső esetleg traumatizált legkisebb gyerek? Mit mutatnak a statisztikák a születési sorrendről és a gyermek tulajdonságairól, habitusáról.

Ne éljünk a múlt fogságában

Az elmúlt években folyamatos veszteségélmények és válságok között élünk, erre pedig rárakodnak az egyéni gondok is. A krízisek egyik jellemzője a bizonytalanság. Elengedni valamit, vagy küzdeni érte? Ez a fajta ellentmondásosság meggondolatlannak tűnő, vagy látszólag teljesen érthetetlen, irracionális döntésekhez vezethet, viszont lehetőség is egyúttal. Az alábbi cikkben arra kaphatunk válaszokat, hogy milyen módszereket, gondolatokat vethetünk be az elengedés érdekében.