Menü

A bizalom lélektana

A bizalom önmagában túl sok jelentéssel bíró szó. Nemcsak egy érzelmet vagy állapotot fejez ki, de egy olyan életstílust is, amit nem tud mindenki követni. A bizalom inkább egy útra hasonlít, amelyre rá kell lépni, rajta kell maradni, és mindvégig azon járni. És ezt minden emberi kapcsolatunkban meg kell tenni, még önmagunkkal szemben is. Rengeteg tényező befolyásolhatja és akadályozhatja ennek a „túrának” a folyamatát, és a legtöbb akadályt az okozhatja, ha nem egyenlőképpen értékeljük a bizalmi állapot eléréséhez szükséges erőfeszítéseket, és azoknak fontosságát. Ha túl-, vagy éppen alulbecsüljük az emberi kapcsolatok mozgatójának megingathatóságát, és nem értékeljük sem a saját pozitív hozzáállásunkat, sem másokét. A bökkenőt mindig egy olyan cselekedet okozza, ami mögött helytelen értékítélet áll, vagy egyik, vagy másik oldalról. Tekintsünk ennek a mélyére!

Mind szeretjük feszegetni a határainkat. A kisgyerekektől kezdve a sokat átélt nyugdíjasokig mindannyian abból építkezünk, ami körülvett bennünket az (addigi) életünk során. A környezet, amiben nevelkedünk, a társaság, amelyben szocializálódunk, a normarendszer, amelyet elsajátítunk, és a cselekedetek, amelyek mindezeken alapulnak. Ostobaság lenne azt hinni, hogy mindenki egyenlő és egyforma bizalomvággyal és hajlandósággal rendelkezik. Talán a születésünkkor ez még egy íratlan tábla, ami mindenkinél egyforma, de már az első hónapokban is velünk együtt fejlődik, ahogyan a szüleinkkel kialakul a kapcsolat.

Nagyon nagy szerepe van a szülők mentalitásának abban, hogy a gyermekük később hogyan tekint a világra, és hogyan vehet részt benne. A túlféltő szülők épp úgy bizalmatlanságot és folyamatos kétkedést ébresztenek a gyermekükben, mint azok a szülők, akikre nem lehet számítani. Mindkettő azt sugallja, hogy a világ kiismerhetetlen hely, ahol az egyetlen módja a boldogulásnak, ha csak magadban bízol és magadra számítasz. Nos, lehet így élni, és teszik is sokan, de valóban jó ötlet ez? Nem kellene, hogy valós, igazából átélt események alakítsák ki bennünk az emberekhez való viszonyulásunkat?

Nem arról van szó, hogy a tapasztalataink nem vihetnek tévútra. Ugyanúgy megelőlegezhetünk bizalmat olyan embernek, aki visszaél vele, mint ahogy elzárkózhatunk olyanok elől, akik nagyobb bizalmat érdemelnének. A múltbéli események, esetleges csalódások megingathatják az emberekbe vetett hitünket, és ez ellen sokkal nehezebb tenni, mint gondolnánk. A rossz élmények bevésődnek, és az emberi agy, mint valami gyorsan programozható gép, azonnal felveszi ezeket az emlékeket, és megvillantja őket, valahányszor hasonló dolog fenyeget bennünket. Mert védekezünk, folyamatosan, a végletekig. Nincs semmi, ami ezt felülírná. Az agyunkat csak az agyunk irányítja, és az elménk felett az elménkkel gyakorolhatunk kontrollt. Mit jelent ez?

Azt, hogy amikor valaki eljátssza a bizalmunkat, ne azt mondjuk rá, hogy „azért, mert minden ember ilyen”, vagy „senkiben sem lehet/érdemes megbízni”. Mondjuk azt, hogy „ez az ember valami miatt hibát követett el velem szemben, ami miatt jogos, hogy ezután nehezebben bízom meg benne”. A kulcsszó a „benne”, hiszen nem ítélhetünk el mindenkit egyetlen ember hibái miatt. Mert egyik ember sem születik gonosznak, senki sem szívja magába a csalást és a hazugságot az anyatejjel. Mind csak azokat a tapasztalatokat adjuk tovább, amelyek már velünk is megestek, vagy amit már korábban is láttunk. Ezekkel együtt élni muszáj megtanulni, mert a világ ilyen. Egy csalódás sem lehet ok arra, hogy kizárjuk magunkat a világ természetes működéséből, és kihagyjuk azokat a tapasztalatokat, amelyek az emberi mivoltunkkal járnak.

Meglehet, hogy néhány eset után nehezebb bízni az emberekben, vagy akár önmagunkban, de ilyenkor jusson eszünkbe, hogy ez nemcsak nekünk nehéz. Mindenki ugyanúgy emberek között éli az életét, és a naivitás és a rideg bizalmatlanság között lengedező bizalom-ingája mindenkinek ugyanúgy kileng. A különbséget a hozzáállásunk okozza, és az, ahogyan az embereket kezeljük. Ezért pedig senki más nem tud tenni, csakis mi magunk.

Varga Ágnes Kata

Digitális detox: amikor a csend lesz a legnagyobb luxus

Egyre többen kapcsolnak ki – szó szerint – hogy újra önmagukra találjanak. Reggel az első mozdulat: a telefon után nyúlunk. Ellenőrizzük az értesítéseket, görgetjük a híreket, belenézünk a közösségi médiába, és máris mások életében kalandozunk, mielőtt a sajátunkat egyáltalán elkezdtük volna.

Lehet még szünetet tartani az online világtól?

Képzeld el, hogy egy nap felébredsz, és minden digitális nyomodat eltünteted. Nincs többé Facebook, Instagram, Gmail, YouTube-előzmény vagy keresési múlt. Egyetlen kattintás, és mintha soha nem is léteztél volna az internetes térben. Elsőre talán felszabadítónak hangzik, de a legtöbbünk már a gondolattól is feszültté válik, hiszen minden virtuális kényelmünk kámforrá válna.

Hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz egy trauma után?

Az életünk során egy tragédia vagy csalódás nemcsak fájdalmat hagy maga után, hanem űrt is. Az egyén ilyenkor gyakran elveszíti az iránytűjét, és minden, ami korábban biztosnak tűnt, hirtelen megkérdőjeleződik. A nehéz helyzetekből való felépülés nem csupán a sebek gyógyulásáról szól, hanem arról is, hogy újra felfedezzük, kik vagyunk valójában.

Amikor a munkahelyen születik szerelmi kapcsolat

A legtöbben a munkahelyükön töltik napjuk nagy részét. Itt szocializálódnak, idegeskednek és oldanak meg problémákat olyan emberekkel, akiket nap mint nap látnak. Nem meglepő, hogy időnként a közös munka többé válik puszta alkalmi kapcsolódásnál. A határ a szakmaiság és a vonzalom között sokszor átjárható, ez bizonyos esetekben nagyon rosszul sül el, néha viszont egy életre szóló szerelem születik belőle.

A hála ereje, a mindennapok gyógyítója

Gondoltál már arra, hogy nem minden alapvető és hogy sokszor csak a negatív dolgokat veszed észre, pedig vannak jó dolgok is? Mennyire vagy a hálás azokért a dolgokért, amik történnek veled?