Ember-e vagy szörny? – Rémálmok sikátora
- Dátum: 2022.03.18., 02:06
- Szabó Máté
- képek:port.hu
- cirkusz, film, film noir, kritika, rémálom, zsánerfilm
Lassú thriller a rémálmok cirkuszába
Guillermo del Toro a nagynevű mexikói filmrendező 2017-ben tarolt az Oscaron az igencsak megosztó A víz érintése című filmmel. A mostani Rémálmok sikátora egy merőben más alkotás lett. A rendező nagy álma valósult meg azzal, hogy végre film noirt forgathatott, méghozzá egy olyan könyvből, amibe még évtizedekkel ezelőtt szerelmesedett bele. A film alapjául William Lindsay Gresham 1946-os Nightmare Alley című regénye szolgált. A történet pedig úgy nevezhető zsánernek, hogy van benne minden, romantikus szál, felemelkedés-bukás történet, valamint thriller is.

Miről szól röviden?
Stanton Carlisle, Bradley Cooper, egy csavargó, aki egy vándorcirkuszhoz csatlakozva hamar rájön arra, hogy mihez van tehetsége: gyorsan ki tudja ismerni az embereket, és azt mondani nekik, amit hallani szeretnének. A cirkuszban megismerkedik Molly-vel, Rooney Mara, akivel beleszeretnek egymásba. Kettejük kapcsolatát pedig az egész film alatt végigkövethetjük. Stanton tehetségének köszönhetően később felsőbb körökben is befut mentalistaként, spiritualistaként ekkor azonban megjelenik az életében egy pszichiáternő, Cate Blanchett, aki olyan lehetőséget kínál neki, amit nem lehet visszautasítani, innen pedig elkezdődik a zuhanás, majd a vég.
Guillermo del Toro két és fél órás, noir tanmeséjében a gonosz nem egy klasszikus értelemben vett szörny, hanem az emberi kapzsiság és gonoszság maga. Ez pedig visszataszítóbb, mint bármilyen szarvas, pikkelyes lény, vagy éppen konzervált egyszemű embrió.
Nyomasztó képi világ és zseniális színészek
Függetlenül attól, hogy Del Toro milyen zsánert kívánt megfilmesíteni mindig átjárja a filmjeit egyfajta melankólia, sötétség. Ez pedig a noir filmek alapvető eleme. A rendező pedig ezúttal is lubickol a képekben, ezáltal a film hangulata is lehengerlő. A film operatőre Dan Laustsen izgalmasan játszik a fénnyel és a színvilággal. A szinte tökéletes színészi játékot, az arcokon cikázó fények, és a fény állandó keretezése még inkább kihangsúlyozza. A rendező ahhoz is tartotta magát, hogy ebben a filmben nem akar természetfeletti elemekről beszélni. Csak egy sötét, hátborzongató sztorit akar elmesélni, amelynek a “rémlény” a teljesen állatiassá torzult megrogyott emberek, a tökéletes alapja.

A film egyik problémája, hogy nagyon lassan indul. Tulajdonképpen a 150 perces játékidő rendben is van, mert élvezet nézni a filmet, és képi világával, történetével eléri, hogy napok múlva is kavarogjanak az emberben a gondolatok. Azonban a film első egy órája tulajdonképpen csak előkészít, felkonferál az igazi sztorinak. Ebben az egy órában csak egy nagyon komor, kiüresedett és “darabjaira szedett” vándorcirkuszt kapunk, valamint Stanton karakterét olyan részletességgel elemzi a film, mintha egy 10 részes sorozat szereplőjét látnánk. Emiatt viszont Dr. Lilith Ritter, Cate Blanchett karaktere hiába erős, sajnos nagyon alulírt. A filmben vele annyira hirtelen történnek a dolgok, hogy femme fatale-ként titokzatosnak kell lennie, de a karaktere egy egyszerű közhelygyűjtemény a kapzsiságról és az emberi gonoszságról. A karakter motivációi (ha voltak ilyenek, és nem csak eredendően gonosz) szinte teljesen kibontatlanul maradnak.
Valamint noha nem olvastam az eredeti regényt, de a film történetében lesz egy bizonyos fordulópont –Itt szándékosan nem szeretnék spoilerezni–, amikor Stanton már bőven elindult a lejtőn, de ez lesz az úgymond végső tőrdöfés számára. Ennél a résznél egyértelműen a Viharsziget című film jutott eszembe Leonardo DiCaprio-val. Viszont a Rémálmok sikátorában ez a csúcspont annyira hirtelen jött, hogy pont a bonyolultsága miatt válik kiszámíthatóvá, és az addigi lassúbb sebesség hirtelen felgyorsul, majd pedig már arra eszmélünk, hogy vége a filmnek. A film lezárása viszont még azzal együtt is kielégítő, leginkább a komorsága miatt, hogy jó előre sejthető mire fut ki a történet, bármennyire is reménykedünk abban, hogy jó vége lesz a dolgoknak a főhős számára.
Jó-e vagy rossz? Az egyik legjobb!

A Rémálmok sikátora egy eléggé nyers, lassú és darabjaira szedett film az emberi gyarlóságról, kapzsiságról, amelyet már csak a zárójelenete, és az ahhoz kapcsolódó felismerés miatt is megéri megnézni, ami egy szomorú, de rendkívül erős lezárása az alkotásnak. Guillermo del Toronak megérte lassabbra és komótosabbra venni a figurát, mivel egy jó filmélménnyel lehetünk gazdagabbak. A színészi játék magyar szinkronnal is zseniális, Bradley Cooper és Willem Dafoe a cirkusz igazgatója messze a legjobb alakítást nyújtották, de a többi jelentős szereplő alakítása is hibátlan. A film egyes jelenetei pedig annyira erősek, hogy még most is a szemem előtt vannak és a hideg futkos tőle a hátamon, hogy ha rá gondolok.
Az alkotás egy tipikus zsánerfilm, amely mégis több alműfajt kever zseniálisan. Nézői beállítottságtól függően pedig lehet nagyon jó, vagy pedig rossz is. Számomra szinte minden tekintetben magas színvonalú és grandiózus filmélmény, amiben gondolat, cselekmény és érzelem is bőven van. Csak ajánlani tudom a filmet!
Családi dráma a gyilkos árnyékában
Nyomasztó atmoszférájával a Netflix új krimi-thrillere a kilencvenes évek sorozatgyilkos-történeteinek hangulatát idézi meg. James Ashcroft filmje izgalmas szereposztással és lendületes történetvezetéssel kínál szórakoztató kikapcsolódást, még ha akadnak is benne kihasználatlan lehetőségek.
Húsz év után is jól áll neki a Prada
Két évtized után visszatér Miranda Priestly és a Runway szerkesztősége. Az ördög Pradát visel 2. komoly kihívás elé állította az alkotókat, a folytatás azonban méltó módon viszi tovább az első rész örökségét. A film egyszerre épít a jól ismert karakterekre és a nosztalgiára, miközben a megváltozott divat- és médiavilágra is reflektál.
A hősiesség és a kilátástalanság egy helyre vezet
Christopher Nolan nem tud hibázni. A brit-amerikai rendező koncepciói, víziói tűpontosan átjönnek grandiózus filmjeiben. Most sincs másképp, mikor a klasszikus Odüsszeia feldolgozása robban be ellentmondást nem tűrően a mozikba. Hatalmas díszletek, remek filmzene, igazi görög mitikus hangulat és 3 óra játékidő egy olyan históriavilágban, ahol a hősiesség és a kilátástalanság kéz a kézben jár.
Millie Bobby Brown ismét nyomoz
Az Enola Holmes-széria új része ezúttal is a címszereplő lendületes személyiségére és a jól működő karakterdinamikára épít. Bár a történet már nem hat olyan frissnek, mint korábban, a látványos kaland és a szimpatikus szereplők még mindig szórakoztató kikapcsolódást nyújtanak, miközben az alkotók megőrzik az előző filmek hangulatát.
Mamma Mia! – nem lehet ABBAhagyni!
2014 szeptembere óta hódít az ABBA-zenékkel tarkított musical, vagyis a Mamma Mia! a honi műsorrendben, a Madách Színházban. Az idei egyik júniusi előadást élvezhettem végig, és próbáltam megfejteni, hogy az ABBA férfi tagjai által zeneileg írt darab, aminek 1999-ben volt a londoni premierje, miért ilyen népszerű még mindig? Ezek motoszkáltak bennem kérdésként. Az biztos, hogy remek dalokat, könnyed hangulatot ígért egy mesebeli görög sziget díszletei közt. Lássuk milyen ez a 12 éven aluliaknak nem ajánlott, örökzöld musical mai szemmel?