Fontos tanácsok szülőkről való leváláshoz

A közös életet kezdő emberek többnyire elköltöznek otthonról, a szülői házból, lakásból. Sokan vannak azonban, akik anyagilag nem engedhetik ezt meg maguknak, de ettől függetlenül az új házasok lelkileg, érzelmileg feloldják a szülőkhöz való kötöttséget, és ők ketten érzik magukat egészen együvé tartozónak, egy új családot alapítanak. Ez csak úgy lehet sikeres, ha mindketten elszakadnak régi családjuktól. Aki nem tud helyes módon leválni a szüleiről, az lehetetlenné teszi, hogy igazán szép legyen a házasélete, hogy igazi családot, otthont teremtsen jövendő gyermekeinek.

A szülőket továbbra is lehet szeretni, csak éppen a szeretet sorrendje ez: első helyen álljon a hitves, második helyen a gyerekek és csak a harmadik hely illeti meg a szülőket.

Szerencsés esetben természetesen nem kell választani a hitves és a szülő között, mégis gyakran adódik ilyen helyzet, kényszerhelyzet. A szülőknek ugyanis egy kicsit mindig fáj, amikor elhagyják őket a gyermekeik. Meg lehet őket érteni. Ez a fiú, ez a lány nem is olyan régen még az anyja ölében érezte magát a legjobban. Nem beszélve arról, ha a szülők házasságában is van hiány és az egyik szülő akaratlanul is a gyereket használja ennek a hiányosságnak a pótlására. Azután jött egy „idegen” és gyermekük már azt szereti jobban, nem őket.

Ehhez még hozzáadódik az, amikor a gyermek, aki egyébként már egy felnőtt nő, vagy férfi még „segít” is a szülőnek azzal, hogy tudat alatt ő is erősebb – gyermeki – ragaszkodást mutat. Mostanra már nem úgy, hogy az ölébe bújik, hanem pl. továbbra is főz a szülőre, amiatt nem költözik el, mert azt feltételezi, hogy nem lesz képes a szülő egyedül élni, esetleg sajnálja a szülőt, mert egyedül él, tudat alatt megpróbál olyan szerepet betölteni, ami „hivatalosan” nem az övé lenne.

De tudnod kell, hogyha van már egy szereped a családodban – pl. anyukád fiaként az apai, férfi szerepet töltöd be indokolatlanul, kipótolva elhunyt édesapád helyét édesanyád mellett a lélek szintjén azt mondva: ”Anya, annyira szeretlek, hogy amiben tudom, kitöltöm Apa helyét, csak hogy te ne szenvedj hiányt” – amíg azt a szerepet életben tartod, addig nem tudsz férfiként a feleséged oldalán helytállni. Azt is tudni kell, hogy ez a túlzott kötődés rendszerint kölcsönös a szülő és a gyermek között. Sosem történik egyoldalúan. Ha a szülő felől ragaszkodás érezhető, az azért tud létrejönni, mert a gyerek (aki már felnőtt) részéről is van egy tudat alatti beleegyezés és együttműködés, ahogy a fenti példában is megpróbáltam érzékeltetni.

A legnagyobb baj az, hogy pont az, akinek ezt tisztán, világosan látnia kéne, vagyis a szülő-függő felnőttnek, nos, pont ő tiltakozik a legjobban. Ő az, aki nem hajlandó ránézni ennek a kapcsolatnak az egészségtelen, de főként reménytelen voltára. Fontos azonban tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy ez a helyzet szépen lassan felemészti a párkapcsolatot. Miért? Mert a hitvesed folyamatosan azt fogja megélni, hogy ő a harmadik, hogy hasonlítgatva van a szeretett szülőhöz és ez addig fogja kínozni a lelkét, mígnem azon veszi észre magát, hogy negatív érzései támadnak az anyósa, vagy apósa iránt.

Magát fogja hibáztatni, nem meri bevallani. Az is előfordulhat, hogy ha már annyira feszíti őt ez a negatív érzelem, akkor hirtelen kitör, de azt már olyan indulatokkal teszi, hogy te mást nem is tehetsz, csak gyorsan a szóban forgó szülő védelmére kelsz, ami csak olaj a tűzre. Neked pedig a folyamatos két tűz közötti létből lesz eleged érthető módon. Szép lassan felemésztitek a kapcsolatotokat a szülőkhöz való vélt hűség reményének oltárán.

Tenni kell tehát valamit, mégpedig neked, kedves szülő-függő felnőtt!

1. Legelőször tudatosítani magadban, hogy éppen a házasságod sikere alatt vágod a fát.

2. Szüleid megjegyzéseire, amelyek az életed, vagy a párod minősítését célozzák nem szabad reagálni! Még akkor sem, ha a kifogásokat valahol igaznak véled.

3. A szülői „piszkálódások”, „jó tanácsok” ismétlődése esetén pedig egyértelműsíteni kell, hogy a párod a te választásod, vállalod és elfogadod mindenesül őt, ez a te életed, felnőttél, köszönöd a tanácsokat, megfontolod. Mindez társuljon tiszteletteljes hangsúllyal, de legyen benne határozottság. Nagyon szépen kérd meg a szüleidet arra, hogy a minősítést ne folytassák, mert ez neked olyan, mintha téged bírálnának.

4. Soha, de soha nem mondunk a párunknak rosszat a szüleiről! Nagyon át kell gondolni, hogy mit akarunk mondani, és azt úgy kell átadni, hogy véletlenül se hasson kritikának. Fontos azonban az is, hogy a pár egymással meg tudja beszélni a szülőkkel kapcsolatos dolgokat is. Ne legyen tabu, de a hogyan a legfontosabb!

5. Meg kell tehát köszönni a tanácsot, komolyan venni, egymás között megtárgyalni, végül dönteni. A döntés mindig a fiatalok kezében legyen, hiszen az ő életükről van szó, már felnőttek és felelősségteljesen vállalják döntéseik következményét. Meg kell találni a helyes középutat. Úgy viselkedjenek a fiatalok, hogy a szülők érezzék, a jó tanácsot mindig örömmel megfontolják, de maguk akarnak dönteni. A szülőknek meg kell értetniük, ha valóban szeretik gyermeküket, akkor védjék a házasságát, ne támadják.

A szülőknek érezniük kell, hogy ha „szakításra” kerülne sor, ők lennének a vesztesek. Nagyobb törvény a házasság megvédése, mint a szülőkhöz való ragaszkodás. Ez kegyetlenül hangozhat, de mégis nagyon igaz, mert csak így maradhat fenn az emberiség. Ha a gyerekek nem alapítanak családot, ott maradnak a szülők mellett, akkor nincs folytatás.

Fennmaradás, növekedés csak abban az esetben lehetséges, ha a szülő időben engedi kirepülni a gyermekét a fészekből és a gyermek is egészségesen le tud válni a szülőről. Ebben az esetben lesz mellettünk helye egy másik embernek, akivel egy új családot alapítunk, gyermeke(ke)t hozunk a világra és továbbra is tiszteljük és szeretjük a szüleinket, sőt egymás szüleit is. Így tölthetjük be hiánytalanul az Isten által ránk bízott szerepünket!