Menü

Nosztalgiahullám a modern Beverly Hills-ben

A Beverly Hills-i zsaru negyedik részére, már a kilencvenes évek óta várnak a rajongók. Úgyhogy kisebb csodával ért fel, hogy végre ténylegesen sikerült elkészíteni. Emiatt mindenképp fellélegezhetünk: hosszú szülés volt, sok idő telt el azóta. A negyedik résszel viszont Eddie Murphy visszatért, méghozzá a széria semmit sem öregedett, csak átalakította a régi stílust.

Akciódús kezdés

A film nyitójelenete erősen kezdődik, felcsendül a Heat is On (amely még az első rész nyitányában kapott helyet), és Axel Foley részt vesz egy a fél városon át tartó autós üldözésben úgy, hogy egy hókotrót vezet. Az eredmény olyan, amilyet elképzelünk és amilyet már megszokhattunk: tucatnyi összetört autó, Axel az üldözés közben a felettesét próbálja meggyőzni arról telefonon, hogy ő igazából csak teljesen véletlenül keveredett ebbe a szituációba, miközben fel van függesztve, majd egy komplett épületet is lerombolnak. Az erős nyitány után megismerjük Foley lányát (Taylour Paige), újra találkozunk Billy Rosewooddal (Judge Reinhold), ezzel is igyekszik a film felváltva pipálgatni ki a nosztalgiafaktort, valamint azt, hogy picit új színt is vigyen a megszokott közegbe. Miután kiderül, hogy mindkettejük élete veszélyben van, hősünknek meg is van az indok arra, hogy ismételten Beverly Hills-be utazzon, ahol aztán rengeteg kaland várja, és közben a lányával való kapcsolatát is rendeznie kell.

A valódi sztori később indul

Beverly Hills-ben szép lassan kibontakozik a sztori, mely szerint Foley lánya ügyvédként dolgozik és egy olyan ügyben kezd el nyomozni, amivel nagyon nem kéne foglalkoznia, egy befolyásos – látványosan korrupt és bűnös – ügyész (Kevin Bacon) pedig nagyon szeretné, hogy apa és lánya ne járjon sikerrel. A korrupcióban nagy örömmel fürdőző gonosztevők előszeretettel tették tiszteletüket eddig is ebben a szériában, úgyhogy sok meglepetés itt sincs, de talán nem is kell világmegváltási szándék. Elég egy karakteres antagonista, akiről lerí, hogy vaj van a füle mögött és aki látható örömmel végzi gonosz és simlis tevékenységeit, Baconnek ez pedig álmából felébresztve is tökéletesen megy.

Ha pedig hozzárakjuk Eddie Murphy nagy dumás tevékenységét, akkor adott is a képlet. A két karakter, valamint a tucatnyi bűnöző az egész film alatt fenntartja a feszültséget, de azért nem nehéz kitalálni, hogy a végén mindenki elnyeri méltó büntetését. A sztori jól modernizálta önmagát, persze a dolgok a régiek maradtak, de a stilisztika, a képi világ megújult, és ez elviszi a hátán az alkotást. Mark Molloy rendezésében láthatunk több, ütős akciójelenetet, amik lehet nem maradnak emlékezetesek, de maguk a koreográfiák hihetőek, és jól ötvözi a régi idők beszólásait, karaktereit, a modern filmek akciójeleneteivel.

A régi stílus

Eddie Murphy újra szövegel, borsot tör a rosszfiúk orra alá, a film pedig néha ugyan jelzi, hogy az idő eljárt felette, a régi stílus ma már sértő lenne, de alapvetően itt van újra és hozza a formáját. Ahogyan mindenki más is nagyjából ugyanúgy felsorakoztatja azokat a karakterjegyeket, amik eddig emlékezetessé tették őket. Billy szobájának a falán ugyanúgy ott van egy Rambo poszter, ugyanúgy szereti a puskákat, Taggart ugyanúgy a falnak megy ettől az egész káosztól, amit Axel okoz a jelenlétével. Főszereplőnk személyében alapvetően egy szórakoztató, szerethető, de nem túl elmélyített karakterről beszélünk, akinek legfőbb jellemzője, hogy nagyszájú, pimasz figura, és aki ezen felül remek nyomozó és hűséges barát.

Ennek a karakternek abszolút elidegeníthetetlen velejárója az az időbeli közeg, amelyben megszületett, és a rengeteg akció amit átél. Emellett kiszámítható a történetben a lányával való kapcsolata, ami aztán a végére jóra fordul, és mindenki megbeszéli az érzéseit egymással. A Joseph Gordon-Levitt által alakított Abbott nyomozó egyfajta vérfrissítés a filmben, aki már a modern világ nyomozását képviseli, ad új színt a történethez, de a főszereplő egyértelműen Eddie Murphy marad.

Nosztalgiahullám modern köntösben

Főhősünk kellő energiával veti bele magát a szerepbe újra, látni rajta, hogy tényleg szereti, éli ezt a karaktert – méghozzá nem is kicsit –, még mindig jól áll neki a szertelenség, ahogyan az is jól áll neki, hogy a felette eljárt évtizedek egyszerűen képtelenek bármit is fogni rajta. Ezt meg is jegyzi a filmben felettesének, akit most már Paul Reiser személyében tisztelhetünk (ő is egy a tucatnyi visszatérő figura közül).

A film sokszor érezhetően visszafogja az igazi beszólásokat, a túl sok dumálást, amivel már kellemetlen lenne, az akciójelenetek hihetőek, a karakterek pedig hozzák a régi idők világát. Kell ennél több? Igazából nem, ez már bőven elég, ha nem is klasszikus popcorn sztori, de a Beverly Hills-i zsaru egy az elejétől a végéig izgalmas, szórakoztató alkotás, rengeteg poénnal, vicces karakterrel, aki látta a széria előző részeit, annak kötelező darab. Valamint ne feledjük, hogy azóta már egy komplett generáció felnőtt, akiknek lehet, hogy ez az alkotás lesz A Beverly Hills-i zsaru.

Chopin zenéje megküzd a halállal is

A híres zeneszerzők, zenészek életéről készült tradicionálisabb felfogású, európaibb szemléletű film témájának keresve se lehetett volna jobbat találni Chopin, párizsi, XIX. század közepi, utolsó éveinél. A küzdelme a tüdőbajjal és a felületes kapcsolatokkal egyszerre megindítónak és felemelőnek ígérkezett, mikor a lengyelek végre vászonra álmodták az élettörténetének ezt a szeletét. A Chopin-film kissé felkavaró haláltusát ígért korhű díszletekkel, Közép-Európában kiemelkedő büdzsével és profizmussal. Lássuk, hát, hogy a most mozijainkban elstartoló Chopin - Párizsi szonáta kiemelkedik-e a biográfiai eredetű tévéfilmek erdejéből, vagy csak egy túltolt marketing piruett?

Harcra született: Mortal Kombatra fel!

Az egyik kedvelt 90-es évekbeli videójátékunk adaptációja újra visszatért a vászonra. A Mortal Kombat fénykorában egy generáció egyik meghatározó élménye volt. A készítők ugyanazok, mint a 2021-es remake esetében, itt azonban nagyobb a tét és a költségvetés. Szkeptikusan vártuk a második részt, de remek trükköket, fényképezést és véres küzdelmet joggal reméltünk az új kalandtól. Lássuk megfelelnek-e a látottak az elvárásainknak!

Michael Jackson legendájának nyomában

Michael Jackson nagyon megosztó életutat hagyott maga után. Minden idők egyik legkiemelkedőbb táncosának és énekesének története rengeteg megfilmesíthető motívumot tartalmazott. Az örökséget felügyelők pedig elérkezettnek látták az időt egy egész estét filmmel elvinni minket egy nosztalgiavasútra, megnyerték rendezőnek a biztoskezű Antoine Fuqua-t (Kiképzés, A nap könnyei). A főszerepben Jaafar Jackson (a legenda unokaöccse) mindenkit meglepett, a zene kolosszális, mega reklám promóció, a hangulat adott. A zajos kezdeti sikerek mellett itt volt az ideje, hogy utána nézzünk a film valós értékének.

Az emberi teremtés tragédiája

Az elvakult kutató orvos által holtból élő ember teremtésének legendája, Mary Shelley angol romantikus regénye, a Frankenstein, rengeteg feldolgozást megélt már vásznon és a világot jelentő deszkákon egyaránt. Azonban a Vígszínházban két hónapja sikerrel futó adaptáció, a Frankenstein – A modern Prométheusz mégis különleges élményt ígért. Hatalmas díszletek, alapmű íránti tisztelettel teli átiratot, ami követi a regényt de újabb vetületekkel gazdagítja is azt. A Garai Judit és Hegymegi Máté (egyben rendező) által írt darab különleges, kiemelt esemény, efelől nem volt kétség. Lássuk a részleteket.

A bömballban minden lehetséges

A kosárlabdáról eddig is igyekeztek rajzfilmszerű keretek között vicces meséket elmesélni (legismertebb a Space Jam I-II). Ezek nem mellékelték a humort, de valahogy nem nagyon sikerült összekötni a labdás sportot az amerikai filmek egyik legfelkapottabb momentumával, jelesül a lesajnált, jólelkű „amatőr” felemelkedés történetével. Itt volt az ideje a Goat - Will, a bajnok befutásának a műfaj kánonjában. Egy kis kecske, Will üstökösszerű sportsikereinek kellemes perceit ígérte a mozi a legkisebbeknek és a nagyobb, gyereklelkű NBA-rajongóknak egyaránt.