Tehetünk a lámpaláz ellen!

Azt gondolom bármennyi ideje is dolgozik valaki színészként, tart előadásokat, szerepel gyakran, konferál rendezvényeken, bemondó egy tévében, rádióban, egy érzés sosem fog megszűnni, elmúlni, megváltozni, de még enyhülni sem: ez pedig a lámpaláz.

Nem kell színésznek vagy műsorvezetőnek lennünk, enélkül is mindenki ismeri ezt a fojtó érzést, hiszen mindannyian voltunk már vizsgán, állásinterjún, szerepeltünk esetleg nyilvánosan, tartottunk előadást. A lámpaláz egyrészt normális és egészséges, másrészt nagyon meg tudja nehezíteni a szereplést, előadást, vizsgát.

A lámpaláz egy lélektani gátlás, egy szereplés előtti félelem, egy felfokozott izgalmi alapállapot. Jellemző oka pedig a félelem és aggódás, hogy nem leszünk elég ügyesek, nem vagyunk elég jók, hiába szeretnénk megfelelően szerepelni, félünk, hogy elrontunk valamit, bakizunk, netán nevetségessé válunk azzal, ha hibázunk. Sokszor gyerekkori trauma játszik közre, talán mások gúnyolódása akár gyermekkorban, az iskolában, mikor kiálltunk felelni vagy szavalni és kinevettek minket.

Mi az, ami segít elviselni a lámpalázat?

Az egyik legfontosabb ilyen segítség az önmagunkba vetett hit. Hogy képesek vagyunk rá és sikerül.

A másik, hogy elfogadjuk: igen, izgulok, van ilyen, vállalom, normális dolog, más is ideges, izgul ilyen szituációban. Természetes dolog. Nem félek, csak izgulok, nem rettegek, csak izgatott vagyok.

Használjuk bátran a pozitív gondolkodást! Az előadás előtt képzeljük el a lehető legjobb történést. Kiállunk, előadunk, nyugodtan és érthetően beszélünk, egyenletesen lélegzünk, nem kapkodunk a mondanivalóval, nem hadarunk. Képzeljük el, hogy milyen jól fog sikerülni és így is lesz.

Tartsunk főpróbát az előadásból, akár magunknak, akár valamelyik családtagunknak, akár a tükör előtt, próbáljuk el a testtartást, beszédtempót, hangsúlyt.

Légzéstechnika!

Egy banálisnak tűnő tipp, ami jóval többet segít: lélegezzünk mélyeket. Nem mindent megoldó csodaszer, de sokat segíthet.

Előadás közben nézzünk rá a közönségre, ne a „fejek felett akarjunk beszélni”, sokkal inkább válasszunk egy-egy szimpatikus figurát a tömegben, és beszéljünk hozzá. Ettől máris személyesebbé válik az egész.

Az izgalom normális, teljesen egészséges reakció, a jó hír, hogy nélkülözhetetlen a jó szerepléshez. Az egyik kedvenc színészem azt mondta egyszer: „ha nem érzek lámpalázat, nincs is értelme az egésznek, akkor kell abbahagyni.” Valószínűleg igaza van. A lámpalázra szükség van. Egy „jó” lámpaláz maximális teljesítményre teszi képessé a szereplőt. Ugye már nem is olyan szörnyű, így nézve?