Mi zajlik egy gyilkos tinédzser fiú lelkében?

A Kamaszok (Adolescence) egy drámába bújtatott pszichológiai horror. Mi lenne ha kiderülne, hogy egy rendes, magának való tizenéves fiút brutális gyilkossággal vádolnak meg? Mi van akkor, ha az emberölés indítéka a manoszféra és az Andrew Tate-féle toxikus gondolkodás? Avagy tényleg ennyire nem értjük és látjuk át a tinik világát.

A Kamaszok egy magas szinten levezényelt fikció, egy maratonfutás, egy társadalmi célú hirdetés egy családról, aminek az életét felforgatja az, hogy a fiukból egy gyilkosság gyanúsítottja lesz, az elkövetett bűncselekmény hamar tanúbizonyságot nyer, így ez már az első részben kiderül. A sorozat szerint senki sem tudja, mi történik a tinédzserekkel, amikor magukra zárják a szobájuk ajtaját, amikor bemennek az iskolába, vagy amikor elmennek a barátaikkal találkozni és valljuk be nem valótlan, amit állítanak.

Mint jelen esetben a tizenhárom éves Jamie-nél (Owen Cooper), akinek a családjára az első epizód első perceiben kommandósok törik rá az ajtót. Jamie-t azzal vádolják, hogy brutálisan megölte egyik iskolatársát, Katie-t. A családja teljes megdöbbenésben fogadja a hírt, a fiú semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármi baj lenne, de annak sem, hogy bármit elkövetett volna. Az erős liverpooli akcentussal beszélő szülők nem értik, a szintén tinédzser lányuk tanácstalan. A vízvezeték-szerelő, buldogszerű édesapa lesz Jamie felnőtt kísérője a rendőrségen, miközben az ügyben dolgozó nyomozók (Ashley Walters, Faye Marsay) végzik a munkájukat.

A Kamaszok brutálisan őszinte

Az alkotás Stephen Graham színész és Philip Barantini rendező agyából pattant ki. Ők ketten korábban együtt dolgoztak a Forráspont című, többszörös BAFTA-díjas filmen, ami mintha ennek a sorozatnak a tesztüzeme lett volna, ott Graham alakította a londoni szakácsot, aki élete legstresszesebb napját vezényli le a konyhában, egy hosszú beállításban. Barantini a rendezés előtt színészként dolgozott – többek között a Csernobilban is felbukkant – ezért valószínűleg tisztában van azzal, hogy a vágás nélküliség a színészeknek olyasmi lehet, mintha levennék a gyeplőt, és végre minden színpadi ösztönüket latba vethetnék, minden kellemetlen megszakítás nélkül. Nem mellesleg fontos, hogy a Csernobil és a Kamaszok közötti történetben nem lehet párhuzamot vonni, teljesen különböző a kettő, de ha az atmoszféra teremtést nézzük, akkor vetekszik egymással a két alkotás.

A hosszú beállítások szériája az utóbbi évtizedekben egyenlő lett a realizmussal, a hitelességgel és a feszültség megteremtésével. A túlontúl hosszú snitteket már az ázsiai slow cinema is bőven magáévá tette, de a modern angolszász filmes és sorozatos kultúrában gyakran annak a szinonimája, hogy az alkotók ezt még jobban csinálták meg, mintha egyszerűen felsnittelték volna a jeleneteket, mert még több előkészület, még több technológiai fejlesztés, még kitartóbb stáb, még több rendezés és színészkedés kellett hozzá. A Kamaszok mind a négy epizódjában azt bizonyítja be, hogy ezt még inkább megrendezték, mint minden mást. Így nem csak történetében, hanem operatőri szempontból is egy kimagasló alkotásról van szó.

Mit is jelent a one-shot?

A vágások nélküli folyamatosság nem realizmust teremt, hanem felhívja a figyelmet a Kamaszok kreáltságára, ahol forgatókönyvírói, rendezői és operatőri trükkökhöz kell folyamodni azért, hogy a történések ne álljanak le egy pillanatra sem. Példa, amit a minisorozat többször is elsüt, hogy elindulunk egy szereplővel, és egy szerencsés véletlen folytán pont egy olyan karakter jön vele szembe a folyosón, akit érdemesebb követni, mint valami videójátékban. A műviség szöges ellentétben van azzal a valósággal, amiről szól és ezt mind a négy epizódban alkalmazzák. Graham és Barantino szándéka az volt, hogy négy különböző időszakban tekintsen bele a főszereplő család életébe egy órára, ami megköveteli, hogy ez az egy óra legyen annyira tele információval, amennyire csak lehet.

Ez azt jelenti, hogy a szereplőknek gyakran kell olyasmit megbeszélniük, amiket már ők bőven tudnak, csak azért, hogy a nézők is megértsék. A karaktereknek el kell jutniuk egyik helyszínről a másikra, ezért több jelenet is abból áll, hogy a színészeink folyosókon sétálnak és autóba ülnek az utolsó részben. Egy kivétellel a kamera végig a szereplők közvetlen közelében van, ezért gyakran végig kell néznünk egy-egy elnyújtott folyamatot, egész egyszerűen mert a valóság szabályai megkívánják.

Izgalomból a realizmusig

A Kamaszok első része még képes fenntartani a feszültséget, de a második epizódtól a formátum inkább realista lesz. Az iskolában játszódó jelenetekben a hosszú beállítások hátrányai, a véletlenszerű mozgások és a képi világhoz igazított lépések már zavaróak. Ráadásul a gyerekek hadát lehetetlen követni az iskolában, helyette azt viszi magával a néző, hogy: te jó ég az iskola nyomasztóbb, mint a rendőrségi kihallgatás. A harmadik rész nagy része egy pszichológiai felmérés alatt zajlik, de a kamera itt sem marad mozdulatlan, mintha pár perc nyugalom is tilos lenne – szigorú formai megoldások helyett folyamatosan változó kompozíciót kapunk.

A mű közel jár ahhoz, hogy fontos megfigyeléseket tegyen: Jamie és osztálytársai már annyira online élnek, hogy bármi befolyásolhatja őket, a bullying bármilyen veszélyes gondolat része lehet. Bár az alkotás az intézményrendszert, az átláthatatlan online teret és a szülőket is okolja, végül majdnem kimondja: ők is tehetetlenek. A közösségi média annyira gyorsan változik és torzítja el egy fiatal lelkét, hogy az ebből eredő egyéni ámokfutást nagyon nehéz megakadályozni.

A Kamaszok korlátolt perspektívája miatt nem akar rendszerszintű problémákat vizsgálni. A történet szórakoztató epizódoknak álcázott töredékek, ahol a folyamatos mozgás akcióvá emel egy folyosói sétát, a szomorú zene az érzelmeket diktálja, a kamera pedig vészesen közelről követi a színészeket, ha intenzív játékra van szükség. A sorozat érinti a témát, de nem mélyül el benne – elég pár pillanatot megmutatnia ahhoz, hogy hitelesnek és sokkolónak tűnjön, miközben végig szórakoztat. Mindeközben a színészi játék hibátlan: Stephen Graham zavarodott apafigurája és Owen Cooper érzelmileg manipulatív kamasza egyaránt lenyűgöző, utóbbinak ez az első szerepe. A harmadik részben Erin Doherty pszichológusa méltó ellenfélként tűnik fel egy emlékezetes jelenetben. A négy különböző időszakot bemutató narratíva elvileg működik, hiszen nem próbál mindent megmagyarázni, mégis érzékelteti, hogy a problémák nem oldódnak meg maguktól.

A négy rész alatt az érzelmek mesterségesek maradnak, és a drámai történet olyan, mintha egy kifeszített zsinór mentén látná a néző történéseket. A sorozat nem akar rendszerszintű összefüggéseket bemutatni, megoldást pedig végképp nem ad a nézőnek, csak bemutat egy brutális történetet, ami minden egyes részben hitelesnek érződik. Maradandó alkotás, amely egy-egy jelenetével nagyon sokat mond a nézőnek, csupán négy epizódból áll, így akár egy hét alatt is könnyedén meg lehet nézni.