Az emberi teremtés tragédiája

Az elvakult kutató orvos által holtból élő ember teremtésének legendája, Mary Shelley angol romantikus regénye, a Frankenstein, rengeteg feldolgozást megélt már vásznon és a világot jelentő deszkákon egyaránt. Azonban a Vígszínházban két hónapja sikerrel futó adaptáció, a Frankenstein – A modern Prométheusz mégis különleges élményt ígért. Hatalmas díszletek, alapmű íránti tisztelettel teli átiratot, ami követi a regényt de azt újabb vetületekkel gazdagítja is. A Hegymegi Máté által rendezett, Garai Judittal közösen írt darab különleges, kiemelt premierje volt a honi színházi életnek, efelől nem volt kétség.

A mű az első perctől magával ragadja a nézőket, de teljesen máshogy, mint ahogy a könyvalapanyagot nem ismerők gondolnák. Szépen, lassan, hömpölygősen építkezik. Rengeteget használja az előtér-háttér erejét, ez a markáns rendezői térkezelés nagy előnye, olyannyira hogy a kézikamerás! megoldásokkal egészen filmszerű élményt nyújt. Sokkal inkább emlékeztet egy 90-es évekbeli kalandfilm és egy elmélyült, gondolatébresztő dialógusegyveleg keverékére, semmint egy színdarabra. Miközben a fejemben azonnal vad filozófiai ki-mit tud indult be, repkedtek a nevek.

Milton Elveszett paradicsomának elvakultsága, Bacon empirizmusának naiv bája, a deizmus (Isten a teremtés után elhagyott minket), a panteizmus (azaz a környezet és Isten nem különül el) radikalizmusa és stílszerűen a görög mitológia teremtésmítoszai. Végre bölcsészlelkem is ledobhatta láncát és a főszereplő, dr. Frankenstein (Orosz Ákos) és teremténye (ifj. Vidnyánszky Attila) története során záporoztak bennem a jobbnál jobb kérdések. Vajon a teremtőnek kell-e szeretni a teremtettet? Vajon a teremtőtől kell-e várni a teremtettjének a boldogságot? Vajon lehet-e a szeretet egy eleve elrendeltsége a természetnek? A tudományos kétely egy morális iránytű, vagy csak a kishítűség ismérve?

Miközben végigizguljuk a megtört jég hátán hánykolódó orvos utolsó gyónását az őt megtaláló kutatóknak (élükön Medveczky Balázzsal), szép lassan hullanak a szereplők, és a drámai hatás nem marad el. A múlt bűnei senkinek sem kegyelmeznek.

A színészek nagyon élvezik a grandiózus díszleteket és a mélyebb párbeszédeket. Jól felépített darabbal van dolgunk, amely a 16-os korhatára ellenére egyáltalán nem elborzaszt, hanem inkább intellektuálisabb útra, egy szűk három órás kalandra hív. Egy misztikus történetre, ahol a név nélküli Teremtményként élete eddig talán legátéltebb alakítását nyújtja ifj. Vidnyánszky, ahol Orosz Ákos szemében olyan lelki törést és mélységet fedezhetünk fel, ami abszolút dicsérendő, de mindenki helyt áll a színpadon.

Nem lehet eléggé értékelni azt a bátorságot, ahogy egy ilyen örökérvényű történetet egyszerre sikerült modernizálni, miközben a morális oldal kibontása abszolút a mindenkori ember-tudomány-természet viszonyát tárja elénk. Az év meglepetése ez a filmszerű színpadi remekmű. Aki szeretne elgondolkozni, annak azért, aki a sötét, gótikus rémregényeket kedveli annak azért ajánlom. Kár kihagyni.