Menü

Boldogság mint társadalmi elvárás

Mindannyian ismerjük azt a típusú embert, aki az életet hozza a bulikba, nevet a problémáin, és arca is arról árulkodik, hogy folyamatosan boldog. De vajon lehet-e ez a depresszió eltakarásának egy módja?

Tényleg annyira elfogadhatatlan lenne szomorúnak vagy depresszívnek lenni a társadalom szemével nézve, hogy muszáj úgy tennünk, mintha mindig boldogok lennénk? Ez a „szükség” elvezethet ahhoz, hogy valóban depressziósok legyünk?

A melbourne-i egyetem legutóbbi kutatásai szerint a depresszió mögött rejlő egyik tényező lehet, hogy a boldogságra manapság túl nagy hangsúlyt „kell” fektetni.

Az elméletre akkor figyeltek fel, amikor realizálták, hogy a keleti kultúrákban (Tajvan, Korea, Japán, Kína) a depresszió jóval alacsonyabb méreteket ölt, mint az USA-ban, Kanadában, Franciaországban vagy Németországban. Ez pedig kultúra-specifikus okokat világított meg a háttérben, mivel jól látható módon a pszichoterápia vagy az alkalmazott gyógyszerek egyéni szinten nem nyújtottak megoldást a problémára.

Folyamatosan arra emlékeztetnek minket, hogy minden a boldogságról szól: a hirdetőtáblákon, a tv-ben, a magazinokban, az interneten mindenki mosolyog, minden terméket így reklámoznak. Az életben az a siker, ha boldogok vagyunk, másképp csak vesztesként tekinthetünk magunkra. A szomorúság többé nem elfogadható válasz az elkerülhetetlen akadályokra és veszteségekre. Bizonyos, hogy mentális betegség jele.

Hogy a társadalmi okot megállapítsák, a kutatók egy felmérésben azt mérték, milyen emberek milyen mértékben „kényszerítenek” másokat arra, hogy ne érezzenek semmi negatívat, mint depresszív hangulat vagy idegesség. A magasabb pontszámot kapó résztvevők jóléte alacsonyabb szintű volt. Az eredmény pedig az lett, hogy azok az emberek, akik negatív érzelmeket is tápláltak, viszont a társadalom azt sugallta feléjük, hogy ezt ne tegyék, szociálisan sokkal elhatároltabbnak és magányosabbnak érezték magukat.

Tehát a szociális nyomás, hogy ne érezzük magunkat depressziósnak, valószínűleg előre jelzi a megnövekedett depresszív tüneteket. Következtetésként azt vonták le, hogy a nyugati kultúra a maga globálisan terjedő boldogság ceremóniájával hozzájárul a depresszió epidémiájához („járványához”).

Lehetséges, hogy a keleti kultúrák alapvetően sokkal közösség orientáltabbak, több egyéni alkalmazkodást igényelnek, mint a nyugati kultúrák. Ha ez igaz, akkor a közösségi gondolkodás a társadalmi támogatás mérőeszközeként működhet. Nem igaz ez viszont a nyugatra, ahol az egyéni siker jutalmazandó jobban.

Másrészt nyugaton talán jelen van valami pszichológiai ok, ami keleten nem olyan gyakori. Ha ez lenne igaz, akkor ez lehetne a pszichológiai tűrőképességünk – tehát a képességünk, hogy a fő veszteségekből felgyógyuljunk. Ez is lehetne egy, a depresszióhoz hozzájáruló tényező.

Tudjuk, hogy az egyetemi idegesség, depresszió és öngyilkosság az elvárt szociális elvárások miatt alakulnak ki, következnek be. „Ezt kell tenned, azt kell tenned.” Ezek a korai „muszájok” már gyermekkorunktól kezdve jelen vannak, és teljesen saját részünkké is tesszük őket: „Meg kell csinálnom ezt, meg kell csinálnom azt.” Ezek az önként vállalt parancsok nem működnek felnőttként, ez pedig önmagunkkal való belső konfliktushoz vezethet, aminek eredményeképpen elidegenedés, harag, idegesség és depresszió születik.

Ha ez a valós forgatókönyv, akkor a keleti kultúrákban azt várják el a felnőttektől, hogy a közösség normáit kövessék, aminek következtében nem kell egyénileg eltűrniük mindent, és képesek gyorsan felgyógyulni egy-egy veszteség, bukás, csalódás után. Mondhatjuk azt, hogy a Távol-Keleten a hangsúlyt a kulturális tűrőképességre fektetik, míg a nyugati kultúrákban az egyéni tűrőképesség a mérvadó, aminek következtében a depresszió epidémiává nőheti ki magát.

Forrás: www.psychologytoday.com

Önmagad ellensége vagy?

Önmagam ellensége vagyok, amikor halogatom valamilyen számomra nem olyan kedves dolognak az elvégzését, még akkor is, ha tudom, hogy nekem kell azt megcsinálnom, s majd kapkodni fogok, s közben hibázhatok is.

Ölelésterápia

A világ egyik legjobb dolga, érzése, mikor megölel a párunk, nyakunkba csimpaszkodik a gyerekünk, átölelnek a szüleink, vagy mi öleljük át a nagyszüleinket. Csupán mert jó. De, hogy ezzel mennyi mindent adunk, talán nem is gondolnánk. Mit is adhat egy ölelés?

Szeretet vagy megszokás?

Költözni, iskolát váltani, szakítani és elválni nem egyszerű. Nemcsak azért, mert maga az esemény megviseli az embert, hanem azért is, mert a megszokott helyszínek, személyek, élethelyzetek új értelmet nyernek, új színt kapnak. És olykor ez nehezebb érzelmi állapotot idéz elő, mint a megrázkódtatás maga. Tehát jó, ha időben felismerjük a különbséget a valódi kötődés és a megszokás között.

A túlsúly lelki hatásai

Kutatások kimutatták, hogy a súlyfelesleggel küzdő tinik szervezete fele annyi tesztoszteront termel, mint a normál súllyal rendelkező társaik. És ez nem, hogy jobb lesz ahogy idősödnek, hanem egyre rosszabb

Szabadulószobák – miért érdemes olykor ellátogatni?

Az izgalmak mindig is megmozgatták az emberek fantáziáját. Szeretünk borzongani, szeretjük a rejtélyeket, ezért is nézünk annyi krimit és horrort, és ezért játszunk stratégiai játékokat is. A szabadulószobák életre keltik ezeket az általunk kedvelt virtuális kihívásokat.