Edzőterem, szeretlek, hiányzol!

"Néha akkor jövünk rá, hogy mennyire szeretjük, amikor elveszítjük." - Ismerjük ezt a magvas mondást, amit általában a párkapcsolatokra húzva szoktak puffogtatni? No, egy kicsit így vagyok én is az edzéssel. Igaz, korábban is rájöttem már, és több cikkem is erről szólt az edzésnapló rovatban, hogy csodák csodájára megszerettem a sportolást, pontosabban a súlyzós edzéseket a teremben.

Öt hónap. Ennyi bőven elég volt, hogy a sportot nem kedvelő, és egész életemben kerülő emberként mégis megszokjam, hogy edzeni járok a konditerembe, és erről szól a hétfő, a szerda meg a péntek. (Mert azt ugye már a nagykönyv is megmondja, hogy a heti 3 edzés a minimum...) Mivel most erre sajnos nincs lehetőségem, nagyon érzem, hogy mennyire hiányzik.

Azt hittem, hogy kicsit erőlködés a részemről, hogy még mindig edzeni járok. Az eredmény közel sem olyan látványos, mint hittem. Mégis, szerettem a konditerem hangulatát, a leküzdendő feladatokat, a komfortzónám átlépését. Örültem, hogy képes vagyok olyan feladatokra, amikről nem is sejtettem, hogy valamilyen módon teljesíteni fogom őket. Boldog voltam, hogy érzem az edzés utáni örömöt, büszkeséget, hogy ismét megtettem, megcsináltam. Igen, rengeteg szép pillanat volt.

Legutóbb például egy percen át kellett tartanom magam kisebb rugózásokkal guggoló pózban a TRX kötéllel. Egy perc, ugyan mi az? Első hallásra semmiségnek tűnik, mégis kezdeti nekifutásként 20 másodpercet bírtam, aztán felelevenítettem, milyen csúnya szavakat tudok fejből felsorolni egymás után. De feladni nem szeretem, így technikát váltottam: megpróbáltam nyitott szemmel meditálni. Nem mondom, hogy olyan eredményeket értem el, mint egy indiai guru, vagy hogy felülemelkedtem teljesen a fájdalmon, de tény, hogy így valamiképpen kibírtam az egy percet. Komolyan mondom, hogy spirituális élmény volt.

Aztán a legutóbbi nyaralásunknál, amikor meg kellett mászni a sziklabarlangból felfelé vezető 650 lépcsőfokot (amit természetesen lefelé is teljesítettünk, de az könnyebb), arra gondoltam, hogy majd a teremben megnézem, hogy a lépcsőzőgépen könnyebb-e vagy nehezebb hasonló számú lépcsőzést kivitelezni, és hogy mennyi idő alatt leszek rá képes. Örültem, hogy az edzések során összeszedett tudást még itt is alkalmazhatom, és így már ismerem, hogy milyen módszerrel kell másznom a lépcsőkön, hogy ne a térdemet terheljem, hanem a combot és a popsit - pontosan azt, amit formálni szeretnék.

Most azonban úgy alakult az anyagi helyzetem, hogy egy időre fel kell függesztenem a konditeremben való edzéseket. Mert bárki bármit is mond, nem olcsó mulatság ez. Kondibérlet, személyi edző (még ha nem is minden alkalomra), ruhák, cipők, üzemanyagköltség... Havonta ez nem kis tételt jelent, és elég sok bevételemet avanzsálta át kiadássá. Noha nem sajnáltam rá a pénzt, de most a vállalkozásom és a magánéletem átírta a prioritásokat.

Tudom, edzhetek itthon is, emelgethetem a lábam Rubint Rékára, vagy elmehetek futni, ez mind sokkal olcsóbb. De én makacs vagyok - végre megtaláltam azt, amit igazán szeretek, és nem szívesen változtatok rajta. Viszont tudom, hogy nem edzeni nem tartozik a jó döntések közé. Az viszont bizonyos, hogy a "szünetet" megtapasztalva mindent megteszek azért, hogy mielőbb újra átléphessem a terem küszöbét. Ha sportolásról van szó, akkor én ott vagyok igazán otthon. Valami lázad bennem, hogy minden tervet és észérvet sutba dobjak, és legyintsek a hosszú távú célokra meg az anyagi megfontolásra, aztán megvegyem a következő havi bérletemet...

Edzőterem, szeretlek, hiányzol! Sietek, hogy újra találkozhassunk.