Menü

Scorsese gengszterfilm esszenciájának hattyúdala

Bevallom elfogult vagyok. Ha ifjúkorom egyik kedvenc rendezője, Martin Scorsese nyolcvan fele bandukolva a gengszterfilm műfajban összeverbuválja a jócskán nyugdíjas korú egykori játszótársait (Harvey Ketiel – 80, Joe Pesci -76, Robert de Niro-76) simán az év filmje verseny győzteséről kellene zengenem. Bár sajnos ez egy nem így lesz. Kezdjük az elejénél: a rendezőzsenivel eddig 8 filmet levezénylő, egyébként apai ágon ír! felmenőkkel bíró Robert De Niro 10 éve küldte el az olasz maffia magas szintű ír bérgyilkosának emlékiratait. A dolog azonban sokáig megrekedt, vándorolt a stúdiók közt. Míg végül az egyik legnagyobb streaming szolgáltató (csak hogy ne csináljak reklámot a Netflixnek) mélyen belenyúlt a zsebébe és elkészülhetett a film. A nagypapa korú színészeket egy különleges technológiával fiatalították meg, amely közepesen vizsgázott. Érdekes módon De Niro robotikus, mackós (vagyis valódi) mozgásán bukott meg kissé a dolog.

Azonban ez és az a fránya kék kontaktlencse inkább még hozzá is ad az ír bérgyilkos, ügyeket elintéző belső karakteréhez, sem, mint elvesz. A gond ott van, hogy a film végjátékában felvillanó érzelmei ellenére, Frank, a központi karaktere roppant sótlan lett. Egyáltalán nem tudunk neki sem izgulni, sem komolyabb ellenérzést táplálni iránta. Furcsa módon csak sodródik az eseményekkel, nem alakítja igazán azokat. Akik közben szép csendben ellopják a showt, azok nem mások, mint egy igazi keresztapa szerepében Joe Pesci és a Jimmy Hoffa szakszervezeti vezetőt alakító isteni Al Pacino. A Golden Globe (értsd elő Oscar) jelölésük simán megérdemelt. Na itt jönnek a gondok.

Habár a mű történetvezetése kiváló, mondjuk a mestertől ezt is várhattuk, de az is vitathatatlan tény, hogy a kisképernyőn sokkal jobban mutat, mint a nagy vásznon. Már csak azért is mert a 200 perces játékidőt egy fenékkel szinte lehetetlen végül ülni egy karakter centrikus helyenként lassú filmnél, amely egyszerre akarja az olasz maffiát (lásd Nagymenők), az utca szabályait (lásd Aljas utcák) és a karaktereinek a fejlődését bemutatni (lásd Casino). A másik gond, hogy magyar szemmel kevésbé érdekes maga az alap történet, még ha a nálunk jelentős amerikai történelem fetisisztái elégedetten csettintenek is majd az ujjaikkal.

Azért a CGI zöldben ugráló plasztik idióták korában (bocs Aquaman) üdítő egy régi vágású nagybetűs gyakorlatilag életrajzi mozit látni, ahol tényleg egy letűnt korszak értékei elevenednek meg. Nem lesz klasszikus az Írből, de filmtörténeti darab, már csak a fiatalítási technikája miatt is. Scorsese meg annyi, de annyi megújulás után végleg elköszönt a régiektől. A gengszterfilmek esszenciájának aranylövése azonban elmarad, ez egy hattyúdal még pedig inkább a dinamikus fajtából: remek színészekkel, jó párbeszédekkel egy letűnt kor mementója. Kezeljük hát méltósággal. Jó, hogy elkészült.

A táncban mindig ott a szenvedély

Számtalan színdarab foglalkozik a mindennapi rutin nyomasztó jellegével, illetve életünket átható szenvedély hiányának pusztító hatásával. Ebből a mókuskerékből akár a tánc is lehet egy kis kiút, ami mindent megváltoztat. A Hölgyválasz c. színdarab egy sajátos megközelítéssel járja körül a szürke könyvelő életigenlő lázadását a napi monotonitás ellen. A cím okkal ismerős többeknek, ez egy tündéri, agyondíjazott 1996-os japán film (Szuó Maszajuki: Táncolunk) illetve a felkapott, de kissé üres amerikai változatának színpadi világpremierje, amely bő másfél éve hódít Budapesten, a Játékszínben.

A testőr, aki csak békét szeretne

A 2018-ban megjelent Bodyguard, magyarul Testőr iszonyatosan feszült akciójelenetekkel és politikai csatározásokkal kikövezett dráma. Minden egyes részben a lassú politikai intrikákon, a főszereplő magánéletén és az állami szervezetek között meghúzódó érdekellentétek bemutatásán van a fő hangsúly. Az epizódok végén pedig azt érezhetjük, hogy egyből kattintunk is a következő részre.

A Rosszcsontok és a fő kalóz

Mi történne akkor, ha egy csapat kisgyerek elkallódna a Csillagok háborúja messzi-messzi galaxisában? A Star Wars: Kóbor Alakulat nagy lendülettel érkezett és bőven hagy minden egyes rész után mondanivalót a nézőknek. Az egész sztori egy ifjúsági alkotás, amiben a klisék jól működnek és a legtöbb rész szórakoztató, a cél pedig bővíteni az univerzum nézőközönségét.

Lány a hullámok hátán /Young Woman and the Sea/

Ha szeretnének egy otthoni, bekuckózós hétvégi estét a családdal, egy puha polár takaróval, bögre teával és tál mogyoróval, ehhez pedig egy abszolút családilag nézhető, korosztály megkötése nélküli igaz történetet, akkor a következő ajánlás most tetszeni fog.

Az emberiség megrogyott a pénz alatt

Nem hiszem, hogy létezne alkotás, ami elbírna olyan szintű elvárással, mint amivel a Squid Game (magyar címén: Nyerd meg az életed!) készítőinek kellett megbirkóznia. A Netflix vezetői és az alkotó, Hwang Dong-hyuk az első évad váratlan és gigantikus sikere után a sorozatban szereplő játékosokhoz hasonlóan megrészegült a besöpörhető pénznyereménytől, és akkora birodalmat építettek fel a széria köré, hogy a Squid Game folytatásának színvonala már szinte mellékessé vált. A 2. évad pedig ott folytatja a sikereket ahol abbahagyták