Európai filmek, amik számomra kedvesek III – amik miatt a film örök érték

Helyzet van, mindenki tudja, látja, érzi. Mielőtt túladagolnánk a Netflixet vagy az Hbo go-t ne feledjük, hogy az európai kultúra milyen érdekes tud lenni. Valamint mindig van szép film/gondolat, ami csak ránk vár. Jöjjön hát egy szubjektív felsorolásszerű lista az életemet meghatározó születésem előtti szigorúan európai filmekből, amelyek érdekesek, izgalmasok és vagy elgondolkodtatók. Nyugalom újabb mozik is lesznek, de kezdjük a kályhánál. Jöjjön hát egy újabb kis lelki muníció ezekre a bezárkozós időszakra.

Chelovek s kino-apparatom -- Ember a felvevőgéppel

Vertov dokumentum remeke az első darab a listán. Nem könnyű végigülni és garantáltan szemizom fájdalommal jár. Azonban az élet egyszerűségét gyors vágásokkal prezentáló szovjet film messze megelőzte korát. Hihetetlen, hogy ez az 1929-es most is friss, örök emlékünk lett. Gyors lefolyású a mozi, amely amennyire feszes annyira kerek egészet is alkot. Nagy mű, a dokumentarista fanok aranylövése. Csak a szemünk fog kegyelemért kiáltani utána.

M-Eine Stadt sucht einen Mörder – M- a város keresi a gyilkosát

A Monachiában született Peter Lorre nem véletlenül volt a német birodalom szinte vezető színésze a 30-as években. Itt azonban alig van jelen, mint keresett gyilkos, a város egy bűnesetét felgöngyölítő darabban, ami igazi klasszikus. A direktor Fritz Lang zseni volt, nem kérdés. Minden a helyén van, a filmzene kiváló és velőtrázó, a párbeszédek ülnek. Külön fricska a korszakra, hogy a város bűnözői erednek a hírhedt gyilkos után, mert rontja a mindennapi ügymenetet. A vége vallomást anno a nácik előszeretettel használták a zsidók elleni propagandához, nyilván Lorre származása miatti emigrálása után, több mint gyomorforgató módon.

La grand illusion – A nagy ábránd

Amikor a kis Renoir nem neves apukája festményeivel seftelt a filmipari próbálkozásai okán, csak összehozott egy klasszikust még a második világégés előtt. A német rendezőzseni Von Stroheim fenomenális német parancsnokot, Gabin pedig Gabint játssza, de nagyon lazán. Az első világháborús kaland egy fogolytáborról és a szökések sorozatáról a nagy háború közepén, amit senki se akar igazán. A poénbonbonok ülnek, a színészek szemlátomással hálásak a francia direktornak, aki remekül mozgatja a sztorit. Friss darab, mai szemmel is. A valaha volt legjobb mozi az első világégésről. 1958-ban beválasztották Brüsszelben a 12 legjobb addigi film közé teljes joggal.

Ladri di biciclette – Biciklitolvajok

Az olasz realizmus zászlóshajójának tartott mozi meglepő módon fele részt (főleg hangügyileg) stúdióban lett rögzítve. A sztori botegyszerű, a munkanélküliség a kilátástalanság mindennapi mókuskerekének látlelete. Liftezik az ember gyomra attól, amit lát. Igazi, eleven és szól valamiről, rólunk. Nem feltétlenül kötelező darab a Transformers fanoknak, de nem is nekik szólt Vittorio de Sica remeke. Szintén a ’brüsszeli 12’ tagja.

La strada – Országúton

Fellini először a listán. Emberi, egyszerűen nagyszerű darab az Országúton egy mogorva magának való erőművész és egy kis kamasz gyerek, a segédje kalandjairól. Nem tűnik nagy mozinak, de valahogy mindenkit mindig rabul ejtett akárhol is vetítették. A fekete-fehér képsorok közt kikandikáló napsugár, életöröm is jelen van ebben a kesere édes moziban, amelyben Anthony Quinn élete alakítását nyújtja. Repült is minden díj neki. Nem lehet nem szeretni, adjunk neki egy próbát, még ha kicsit lassú is mai szemmel, de ez még jól is áll neki.

Ni vu, ni connu -- Horgász a pácban

A lista legszubjektívabb választása. Az egykori bábszínházok hagyományaira direkten és képileg is rájátszó 1958-as moziban még a főhős Louis de Funés sem hadar annyira (legalább is magyarul). Remek helyzetkomikumokat láthattunk a vadakat dézsmáló dörzsölt falusi-erdei Blero (Blaireau) és a helyi rendőr játszmáiban. Nincs altesti humor, csak önfeledt hangulat. Akinek volt nagy horgász nagypapája annak azért, akinek nem annak azért igen ajánlott elmerülni ebben a habkönnyű darabban, amely kisgyerekkorom egyik, hanem a legnagyobb non plus ultrája volt.

Hiroshima mon amour – Szerelmem, Hiroshima

Ez az 1959-es szakmailag feldicsőített francia-japán darab nem maradhat ki. Érzékeny, intelligens szerelmi történet, amely franciául működik csak igazán. A történelmi hányadtatások feldolgozásának igazi látlelete. Kiváló színészek, nagyon emberi motívumok, már-már meditatív ritmus. Álljon örök mementóként, mint az a bizonyos kapu Hiroshimában az emlékeknek, amelyek gyötörnek minket, de meg kell tanulni élni velük még ha részben el is pusztítják a lelkünket.

Les 400 cent coups – 400 csapás

Truffaut klasszikusa egy örökérvényű tanmese egy gyerekről, aki nem leli helyét a való világban. A tanulság a csellengő és hibát hibára halmozó, a világból is kiszaladó kisfiú életében nagyon szívbe markoló: az elvált szülők gyerekei mindig bűnösnek érzik magukat. A fényképezés kiváló, már-már naturalista fonalvezetése a mozinak is magával ragadó, szinte beszippantja a nézőjét. A tenger felé szaladó záróképsor pedig az egyik legerősebb a mozitörténelemben.

Au bout de souffle -- Kifulladásig

A francia újhullám se maradhat ki. Hála isten a nézőileg megterhelő filmőrültek kedvencét a Bolond Pierrot levettem a listáról. A Kifulladásig a hiperlaza Belmondóval és gyönyörű társával, a szívemet elrabló, Seberg kalandjai finom szövetként szinte csak indokul szolgálnak Godardnak a francia újhullámbeli mókának. A filmzene remek, az egész nagyon franciás, olyan kis könnyed darab, remek dumákkal és igazi művészi életigenléssel. Belmondo meg nagy király, ez nem kérdés.

8 1/2

Fellini másodszor. A film, amely minden maszkulin művészi válság leghűbb megformálója. Egy igazi nőcsábász Mastroianni játszi az eltéved zsenit, akit szó szerint szétszednek a nők. Olyan ereje van ennek a mozinak, hogy a magával ragadó filmzene csak hab a tortán. Remek párbeszédek, naturalizmussal cicázó kameravezetés egy olyan erős összképet teremt, amely a művészet válságáról szólóan lesz az igazi művészet. Még nem láttad? Ugye csak viccelsz?