Tíz gyűrű a világ felett

A Marvel Studio ismét valami újba fogott mikor elkezdte forgatni a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája című filmet. A film egyértelműen a távol keleti harcművészetek világából táplálkozik, és azt is próbálja bemutatni. Méghozzá egészen jól.

A főhős a régóta az Egyesült Államokban pontosabban San Francisco-ban élő Shang-Chi, aki édesanyja halála után menekült el szülőfalujából. Ennek oka édesapja volt, aki a Tíz Gyűrű szövetségét és az azok hatalmát birtokolja. Mondani sem kell, hogy a múlt utoléri főhősünket, emiatt kénytelen visszatérni otthonába legjobb barátjával, valamint rég látott testvérével, hogy közösen megállítsák az egész világot veszélyeztető apjukat.

A cselekmény nem túl eredeti, sokkal inkább egyfajta biztonsági játékot játszik. Inkább az első Bosszúállók előtti időszakra emlékezteti a nézőket. Azonban tele van jól felépített érzelmi fordulatokkal és csúcspontokkal. Rengetegszer hangsúlyozzák a családi összetartást, a bajtársiasságot. Ezen felül pedig a jó és a rossz küzdelme jelenik meg, de ez nem feltétlenül érződik ki egyből.

Mindenképp kiemelendő, hogy legyen “MCU rajongó” vagy csak egyszeri néző az ember, a kínai kultúra elemei, tradíciói, nagyon részletesen és dermesztően jól vannak bemutatva.

A színészgárda eléggé tükrözi a Marvel univerzumot. Talán a legkiemelkedőbb szerepet az antagonista apa (Tony Leu) nyújtotta, aki eddig nem is igazán szerepelt nagyszabású amerikai filmekben. A karakterre felszínes és néha logikátlan jellemrajzzal bír. Ezek ellenére, az ő karaktere egyértelműen az egyik legjobb a filmben. A drámai alakítása rendkívül hiteles, és maga az emberi oldala is rendkívül jól kiérződik. A film grandiózusnak mondható lezárásában, a legemlékezetesebb pillanata az övé lesz.

A főszereplő Shang-Chi szerepe nem lett annyira jó. Azonban a színész Simu Liu ennek ellenére hitelesen tud alakítani. A szinte kötelező csetlés-botlásos jelenetek valahogy nekem nem illetek a főszereplőhöz. Ezek egyszerűen annyira kontrasztosak a főhős rideg és kegyetlen gyermekkorával, hogy inkább groteszken hatnak az ilyen jelenetek. Például nem annyira illik össze az, hogy a főhős egy San Francisco-i kocsmában “zrikálja” egymást a barátjával, miközben 10 perccel később azt látjuk egy flashback-ben, hogy gyerekkorában ököllel kellett szétvernie egy fadarabot, miközben őt is ütlegelik.

Emellett a főszereplő egyfajta harsány, néhol botor személyisége az egész filmet végigkíséri, ez szintén elég jól hat a filmre, de néha már inkább elvesz a kínai kultúra bemutatásából, ami pedig egyértelműen a film erőssége.

A Marvel univerzumtól mostanában csak úgy záporoznak a (jobbnál-jobb) filmek, amelyek tele vannak grandiózus jelenetekkel. A legjobb ha már maga a film úgy kezdődik, hogy szereplőink aprítják egymást. De minden 10-20 percben, kell legalább valami “kocsi zúzás”, repkedés, tetőn ugrálás, száguldozás mondván, hogy az biztosan tetszeni fog az egyszerű nézőknek. Ezzel szemben a Shang-Chi-ban a nagybetűs látvány háttérbe szorul. Ez minden bizonnyal a rendezőnek Destin Daniel Cretton-nak volt a meglátása, hogy a film első bő kétharmada nincs tele hatalmas jelenetekkel. Aztán viszont beindul minden, amit csak az operatőrök és az animátorok általában a szuperhős filmekben csinálnak. Az utolsó fél órában lesz “cukin” kidolgozott vadállat, végső csatára készülő seregszemle, felhőkarcoló oldalán történő csatázás. A végső jelenetekben pedig a film operatőri munkája mozog valahol a giccs és a túlzás, valamint az elvárt látványelemek között. Azonban képes az egészséges látványelemek határain belül maradni.

A történet végére egy kicsit szanaszét szóródik a film. Emellett sok kérdést is felvet, hogy akkor a főszereplőnek van-e köze Pókemberhez? Esetleg majd lesz-e a két karakternek közös filmje? A Tíz gyűrű szervezete, összeállhat-e valamiféle fő gonosz csapattá? Hulk és Emil “Förtelem” Blonsky között mi történt, ha egyáltalán történt valami.

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája egyértelműen képes magát kiemelni a tucatfilmek közül, amelyeket a Bosszúállók óta csinált a Marvel. Azonban a film hiába jár jó úton, annyira bevett zsánerekre és karakterekre épít, hogy emiatt egy kicsit ellentétes és feledhető lesz az egész. A film drámája, rendezői és operatőri munkája mindenképpen dicsérendő, legfőképp amiatt, mert nem rendeztek bele a filmbe minden tíz percbe, valamilyen bunyót, vagy akciójelenetet. Érdemes még megemlíteni, hogy maguk a tájak és a helyszínek is remekül vannak megcsinálva. A főhős és a gonosznak kikiáltott édesapa játéka nagyon élvezetes. A film egyértelműen az idei legjobb Marvel film, klasszisokkal jobb, mint a Fekete Özvegy, de az idén debütáló sorozatoknál is, viszont igazán maradandót nem tudott alkotni.