Menü

Tíz gyűrű a világ felett

A Marvel Studio ismét valami újba fogott mikor elkezdte forgatni a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája című filmet. A film egyértelműen a távol keleti harcművészetek világából táplálkozik, és azt is próbálja bemutatni. Méghozzá egészen jól.

A főhős a régóta az Egyesült Államokban pontosabban San Francisco-ban élő Shang-Chi, aki édesanyja halála után menekült el szülőfalujából. Ennek oka édesapja volt, aki a Tíz Gyűrű szövetségét és az azok hatalmát birtokolja. Mondani sem kell, hogy a múlt utoléri főhősünket, emiatt kénytelen visszatérni otthonába legjobb barátjával, valamint rég látott testvérével, hogy közösen megállítsák az egész világot veszélyeztető apjukat.

A cselekmény nem túl eredeti, sokkal inkább egyfajta biztonsági játékot játszik. Inkább az első Bosszúállók előtti időszakra emlékezteti a nézőket. Azonban tele van jól felépített érzelmi fordulatokkal és csúcspontokkal. Rengetegszer hangsúlyozzák a családi összetartást, a bajtársiasságot. Ezen felül pedig a jó és a rossz küzdelme jelenik meg, de ez nem feltétlenül érződik ki egyből.

Mindenképp kiemelendő, hogy legyen “MCU rajongó” vagy csak egyszeri néző az ember, a kínai kultúra elemei, tradíciói, nagyon részletesen és dermesztően jól vannak bemutatva.

A színészgárda eléggé tükrözi a Marvel univerzumot. Talán a legkiemelkedőbb szerepet az antagonista apa (Tony Leu) nyújtotta, aki eddig nem is igazán szerepelt nagyszabású amerikai filmekben. A karakterre felszínes és néha logikátlan jellemrajzzal bír. Ezek ellenére, az ő karaktere egyértelműen az egyik legjobb a filmben. A drámai alakítása rendkívül hiteles, és maga az emberi oldala is rendkívül jól kiérződik. A film grandiózusnak mondható lezárásában, a legemlékezetesebb pillanata az övé lesz.

A főszereplő Shang-Chi szerepe nem lett annyira jó. Azonban a színész Simu Liu ennek ellenére hitelesen tud alakítani. A szinte kötelező csetlés-botlásos jelenetek valahogy nekem nem illetek a főszereplőhöz. Ezek egyszerűen annyira kontrasztosak a főhős rideg és kegyetlen gyermekkorával, hogy inkább groteszken hatnak az ilyen jelenetek. Például nem annyira illik össze az, hogy a főhős egy San Francisco-i kocsmában “zrikálja” egymást a barátjával, miközben 10 perccel később azt látjuk egy flashback-ben, hogy gyerekkorában ököllel kellett szétvernie egy fadarabot, miközben őt is ütlegelik.

Emellett a főszereplő egyfajta harsány, néhol botor személyisége az egész filmet végigkíséri, ez szintén elég jól hat a filmre, de néha már inkább elvesz a kínai kultúra bemutatásából, ami pedig egyértelműen a film erőssége.

A Marvel univerzumtól mostanában csak úgy záporoznak a (jobbnál-jobb) filmek, amelyek tele vannak grandiózus jelenetekkel. A legjobb ha már maga a film úgy kezdődik, hogy szereplőink aprítják egymást. De minden 10-20 percben, kell legalább valami “kocsi zúzás”, repkedés, tetőn ugrálás, száguldozás mondván, hogy az biztosan tetszeni fog az egyszerű nézőknek. Ezzel szemben a Shang-Chi-ban a nagybetűs látvány háttérbe szorul. Ez minden bizonnyal a rendezőnek Destin Daniel Cretton-nak volt a meglátása, hogy a film első bő kétharmada nincs tele hatalmas jelenetekkel. Aztán viszont beindul minden, amit csak az operatőrök és az animátorok általában a szuperhős filmekben csinálnak. Az utolsó fél órában lesz “cukin” kidolgozott vadállat, végső csatára készülő seregszemle, felhőkarcoló oldalán történő csatázás. A végső jelenetekben pedig a film operatőri munkája mozog valahol a giccs és a túlzás, valamint az elvárt látványelemek között. Azonban képes az egészséges látványelemek határain belül maradni.

A történet végére egy kicsit szanaszét szóródik a film. Emellett sok kérdést is felvet, hogy akkor a főszereplőnek van-e köze Pókemberhez? Esetleg majd lesz-e a két karakternek közös filmje? A Tíz gyűrű szervezete, összeállhat-e valamiféle fő gonosz csapattá? Hulk és Emil “Förtelem” Blonsky között mi történt, ha egyáltalán történt valami.

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája egyértelműen képes magát kiemelni a tucatfilmek közül, amelyeket a Bosszúállók óta csinált a Marvel. Azonban a film hiába jár jó úton, annyira bevett zsánerekre és karakterekre épít, hogy emiatt egy kicsit ellentétes és feledhető lesz az egész. A film drámája, rendezői és operatőri munkája mindenképpen dicsérendő, legfőképp amiatt, mert nem rendeztek bele a filmbe minden tíz percbe, valamilyen bunyót, vagy akciójelenetet. Érdemes még megemlíteni, hogy maguk a tájak és a helyszínek is remekül vannak megcsinálva. A főhős és a gonosznak kikiáltott édesapa játéka nagyon élvezetes. A film egyértelműen az idei legjobb Marvel film, klasszisokkal jobb, mint a Fekete Özvegy, de az idén debütáló sorozatoknál is, viszont igazán maradandót nem tudott alkotni.

Eposzi bolygó foglalás – Dűne: Második rész

A Dűne: Második része máris az idei mozifilmek egyik legnagyobb, és legkomplexebb alkotása lett. Denis Villeneuve kultfilmet és eposzi nagyságú alkotást készített óriási uralkodó házakkal, galaktikus császárral, és egy kisebb sztárparádéval is. Frank Herbert regényéből nem könnyű jó sztorit csinálni, viszont a Dűne 2 olyan összetett nagyjátékfilm lett valamivel több, mint 2,5 órában amit mindenképp látni kell.

Reggae idők mozija

A nagyon várt Bob Marley: One Love -t azaz Jamaica és a reggae egyik kiemelt alakjának amerikai életrajzi filmjét nagyon bepromózták. A zene remek, a színész jól adja a főhőst, még ha kicsit jóképűbb is a kelleténél. A forgatásban bevonták a családot is. Remekmű született, vagy csak egy újabb zenei film a rajongóknak sablon elemekből és rengeteg klisével? Utánajártunk.

Út egy párkapcsolat mélyére és tovább

Justine Triet egy roppant érzékeny rendezőnő, akit a párkapcsolatok dinamikája érdekel, azon belül is az emberi ego empátiával való küzdelme. Fiatal életműve megkoronázást nyert az Arany Pálma-díjas, 5 Oscarra jelölt Egy zuhanás anatómiájával, ahol egy gyilkosság kivizsgálásán keresztül ismerhetjük meg egy író házaspár egykori közös életét. Remek színészek, pazar zene, rideg színek és fojtogató bírósági krimi hangulat. Lássuk a részleteket.

A periféria – Sorozatkritika

Lisa Joy és Jonathan Nolan viszonylag új sorozata, A periféria, William Gibson regényének alapjaira épül. A Periféria egy igazi keményvonalas sci-fi, rengeteg összetett történettel, csavarral. A sorozat világa egyszerre nyomasztó és izgalmas, a szereplői pedig emlékezetesek. A történet elejétől a végéig összetett, de a végére szinte minden összeáll.

Szükségünk van a méhészekre

Jason Statham (Feláldozhatók, Meg, Szállító) kivételesen egy egész szórakoztató projektbe repít minket, ahol kedvelt izomarcunk szupertitkos ex-katonaként (mi másként?) rendet tesz a gonosz hackerek közt. Ezt a koncepciót karolta fel a szebb napokat is látott rendező, David Ayer (Nehéz idők, Harag, Öngyilkos osztag). A főhősünk rezzenéstelen brit faarccal jön, lát és igazságot oszt. Az év B-filmje vagy aktuális maró társadalomkritika sok bunyóval? Nézzük a részleteket.