Menü

Lélektani gourmet John Wick? - Pig-filmkritika

Nemrégiben debütált a Pig Nicolas Cage főszereplésével, amely talán a színész egész pályafutásának legjobb alakítása lett. Az elsőfilmes rendező Michael Sarnoski, nagy fába vágta fejszéjét mikor belekezdett ebbe az igencsak bizarr történetbe.

Nem is találhatott volna jobb embert a főszerepre, Nicolas Cage személyében, aki lehet, hogy már ingyen is elvállalta volna a szereplést,. A színész nevét szerintem mindenki ismeri de könnyen eszünkbe juthat, hogy az utóbbi években nagyon megzuhant az ázsiója mivel rosszabbnál rosszabb “zs kategóriás” filmekben játszott. Azonban a Pig működik, nagyon is működik, legfőképp amiatt, mert valami teljesen szokatlant mutat be.

A történetben Rob, Nicolas Cage, az erdőben él, nomád körülmények közt. Egyetlen társa a disznója, aki mesterien szagolja ki a szarvasgombákat. Illetve egy fiatal, újgazdag srác, aki rendre megveszi tőle a szállítmányt. Egy nap elrabolják az állatot, főszereplőnk pedig eltökéli, hogy visszaszerzi, ám ehhez ki kell törnie a komfortzónából, és fel kell hagynia az addigi életével.

A leírás alapján ez egy tipikus “bosszú sztori”. Azt mondhatnánk, hogy ez valamilyen önmagából kissé kifordult John Wick és Elrabolva keverék lenne. Azonban ez a film nem csupán akció, hanem egy kőkemény a néző lelkének legmélyéig hatoló karakterdráma. Pont arról szól, hogy a dolgokat nem erőszakkal kell elérni, hanem az emberi lélek megfejtésével, ami néha igencsak bonyolult tud lenni.

A mozi nem eseménydús, nincs benne lövöldözés. Mégis maga a történet az utolsó utáni pillanatig feszült tud maradni. A történetszál pedig kellemesen lassú, melankolikus és az egész filmet az állandóan a levegőben vibráló feszültség és az a fajta erőszak köti össze, amit szinte már érzünk, hogy a következő snittben jönni fog. Azonban mégsem lesz ilyen, mert ez a film pont erről szól, hogy az erőszak nem megoldás. Nem is feltétlenül az események, hanem az emberi érzelmek, és a régmúlt sérelmei viszik végig a történetet. Emiatt pedig a néző figyelme sem terelődik el, és van egy olyan elképesztően jó stílusa, ami arra ösztönöz bennünket, hogy mi magunk is részt vegyünk ezen az igencsak “fájdalmas kalandon”.

Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a film történetvezetése és dinamikája igencsak sok groteszk humort tartalmaz, ami azonban kissé túl nyersé teszi a Piget. Ahogyan szép lassan kibontakoznak az események, úgy válik minden karakter egyre szerethetőbbé, és úgy fogjuk megérteni azok néhol közhelyes “mozgatórugóit”. Legyen az a pénz, a régmúlt sérelmei, szerelmi csalódás, a státusz kérdése vagy éppen az emberi makacsság és büszkeség.

A főszereplő alakítása egészen elképesztő. A tekintete, a hanglejtése, az arca, mimikája mind azt mutatják, hogy teljes mértékben elmerült a szerepben. A színészre a legutóbbi filmjei alapján rá sem lehet ismerni, olyan mintha egy egész életen át arra készült volna, hogy bemutassa, milyen fájdalmas egy magányos ember számára, ha megfosztják őt az egyetlen társától, a disznójától.

Amir, a gazdag fiatal, szerepében pedig Alex Wolff színész tűnik fel, aki szintén briliánsan alakít. Itt meg kell említeni a fiú édesapját Darius-t, akit Adam Arkin színész alakít. A közöttük lévő apa-fiú párkapcsolat dinamikája és az ebben rejlő fájdalom az egész film alatt rendkívül jól van bemutatva.

Ez a remek valójában sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk, olyan mint az élet, itt nincsenek hatalmas összeesküvések, világmegmentések. A válasz ennél sokkal emberközelibb. A Pig egy lenyűgöző és szinte tökéletesnek mondható dráma, amely a gyász és a múlt fájdalmának allegóriája. A történet pedig a megbékélésről, a cselekedeteinkkel való szembesülésről és azok elfogadásáról, vagy éppen “megemésztéséről” szólnak sokszor lírai köntösbe bújtatva. A film talán legnagyobb hibája, hogy túlságosan is merev, annyira ragaszkodik a központi szálhoz, hogy egy-két karakter teljesen elveszti a jelentőségét, sőt magát a létjogosultságát is.

A film összképe szerencsére így is működik, bivalyerős jelenetek, életszerű dialógusok, és egy elképesztően emlékezetes lezárás, amit nem írnék le. Azonban mindenki érezheti azt, hogy ehhez a filmhez nem való a “happy end”.

Tény, hogy ez nem egy könnyed darab. Sokan sokféleképpen fogják értelmezni. Azonban, aki el tudja fogadni, hogy itt bizony egy kőkemény emberi drámát fog látni, annak olyan élményben lesz része, amit biztosan nem fog elfelejteni egyhamar. Sarnoski és Nicolas Cage melankolikus, lassú, néhol egészen művészi filmet alkottak, ahol valójában a gyász, a megbocsátás és a személyes tragédiák az igazi szereplő.

Az emberi teremtés tragédiája

Az elvakult kutató orvos által holtból élő ember teremtésének legendája, Mary Shelley angol romantikus regénye, a Frankenstein, rengeteg feldolgozást megélt már vásznon és a világot jelentő deszkákon egyaránt. Azonban a Vígszínházban két hónapja sikerrel futó adaptáció, a Frankenstein – A modern Prométheusz mégis különleges élményt ígért. Hatalmas díszletek, alapmű íránti tisztelettel teli átiratot, ami követi a regényt de újabb vetületekkel gazdagítja is azt. A Garai Judit és Hegymegi Máté (egyben rendező) által írt darab különleges, kiemelt esemény, efelől nem volt kétség. Lássuk a részleteket.

A bömballban minden lehetséges

A kosárlabdáról eddig is igyekeztek rajzfilmszerű keretek között vicces meséket elmesélni (legismertebb a Space Jam I-II). Ezek nem mellékelték a humort, de valahogy nem nagyon sikerült összekötni a labdás sportot az amerikai filmek egyik legfelkapottabb momentumával, jelesül a lesajnált, jólelkű „amatőr” felemelkedés történetével. Itt volt az ideje a Goat - Will, a bajnok befutásának a műfaj kánonjában. Egy kis kecske, Will üstökösszerű sportsikereinek kellemes perceit ígérte a mozi a legkisebbeknek és a nagyobb, gyereklelkű NBA-rajongóknak egyaránt.

Egy ipari tragédia és az igazság ára

A Netflix év elején megjelent lengyel minisorozata, az Ólomgyerekek, az 1970-es évek egyik legsötétebb ipari tragédiáját hozza felszínre. A megtörtént eseményeken alapuló produkció egy nyomasztó korrajz, amelyben az emberi lelkiismeret csap össze a pártállami érdekekkel.

Hűtlenek: kapcsolati pszichodráma haladóknak!

A Hűtlenek Ingmar Bergman egy kevésbé ismert, még egy, a híres Liv Ullmann (a szerző volt élettársa) vezényelte filmes feldolgozást is megélt darabja. A színház a színházban koncepcióra építkező kapcsolati dráma egy megcsalást és annak utóéletét tárja elénk, ahol az érzelmeket hitelesen mutatja meg a saját múltbeli árnyaival őrlődő narrátor. A darabot a Radnóti Színház tavaly október óta adja elő. Egy fiatal, roppant tehetséges rendező, Bagossy Júlia vitte színre. Erős érzelmeket, dinamikus játékot és meghitt, igaz emberi pillanatokat vártam, nem csalódtam.

Vér, hit és blues

A 2025-ben bemutatott, angolul Sinners címen futó Bűnösöket lehetetlen egyetlen műfajba beszorítani. Egyszerre történelmi lenyomat, karakterközpontú dráma és vérben úszó horror, amelynek minden dobbanása a bluesból táplálkozik. Ryan Coogler alkotása felépít egy világot, amit aztán könyörtelenül darabokra szed, miközben végig ott zakatol a kérdés, hogy az összeomlás mögött fellelhető-e a megváltás ígérete.