Szeánsz Velencében – Filmkritika
Kenneth Branagh Poirot-filmjei már egyértelműen befutottak a filmes köztudatba. Az ikonikus bajusz, és a korábbi részek sztárgárdája megalapozta az előző részek sikerét. A Szeánsz Velencében-nel az “új-Poirot” filmek már egy trilógiává bővültek, és az új rész bizony sok szempontból jobban sikerült, mint elődei. A végeredmény pedig egyértelműen megérdemli az elismeréseket.
Egy átlagos Poirot-történet
A történet röviden, hogy a II. világháborút követően Poirot (Kenneth Branagh) visszavonultan él Velencében, ahol testőre távol tartja tőle a kéretlen rajongókat és megbízókat. Nagy meglepetésre hősünk a továbbiakban egyetlen új ügyet sem szeretne vállalni és ehhez következetesen tartja, vagyis inkább csak tartaná magát, mivel megjelenik nála egy régi ismerős, – az egykoron sikeres írónő –, Ariadne Oliver (Tina Fey), egy titkos szeánszra invitálja őt. A cselekmény Halloween idején játszódik egy kissé lepusztult palotában, ahol az árva gyerekek megvendégelését követően kerül sor a szellemidézésre, melynek sztárja a hírhedt médium, Mrs. Reynolds (Michelle Yeoh). A titkos összejövetel okát az adja, hogy a tulajdonos Rowena Drake (Kelly Reilly) lánya levetette magát az erkélyről, számos megválaszolatlan kérdést hagyva maga után. A szeánsz pedig arra szolgálna, hogy kiderítsék az “igazságot”. Majd nagy meglepetésre igazság helyett egy újabb áldozat lesz, emiatt pedig Poirot nyomozni kényszerül a maga jellegzetes stílusában.
Sztárparádé nélküli karakterek
Színészek tekintetében nincs sztárparádé, viszont ez egyáltalán nem érződik meg a színészi játékon. A kastélyban jelenlévők között ott van – a már említetteken túl – a palotában élő mentális betegségekben szenvedő orvos és annak fia, a házvezetőnő, a médium két segédje, Poirot testőre, valamint a halott lány szerelme is. Kissé klisésnek hat, viszont, hogy a szeánsz minden szempontból eseménydús legyen, a palotán átok ül, ugyanis egykoron árvaháznak adott otthont, de annak lakóit magukra hagyták, akik haláluk után visszajárnak kísérteni. A karakterek közötti viszony nem is feltétlenül annyira lényeges, de mint mindig most is mindenkinek van valamilyen indítéka, amely a gyilkosságokhoz köti. Nem beszélve arról, – kisebb spoilerként elárulhatom – hogy Poirot testőre sem az, akinek mutatja magát, így több rejtély is kialakul a filmben.
A Szeánsz Velencében változtatott a korábbi részek stílusán, kicsit horrorisztikusabb, de inkább a borongós a jó szó, a történet sokkal inkább egy detektív sztori lesz, és a krimi helyett rengeteg ijesztgetés is van. Az elődök szintjét izgalomban, történetben simán eléri, sőt meg is haladja a film.
Horrorisztikus váltás
Az előző két Branagh-féle adaptáció a legnépszerűbb Agatha Christie regényeket dolgozta fel. Ez a reklámnak jót tett, de sem a sztori, sem a stílus nem tartalmazott sok új frissességet vagy autentikusságot, azon túl, hogy természetesen kellett bele némi szexualitás. Az idei film már ebből a szempontból előnnyel indult, ugyanis az alapanyagot kevesebben ismerik, illetve tisztán látszott, hogy az irány sokkal inkább a misztikum felé fordul. Hangulatában ez a film egyértelműen jobb lett az elődeinél, a kísérteties, borongós Velence nagyon jó hangulatot ad a filmnek, és egyfajta thriller műfajjal “kísérleteztek”. A kamerabeállítások valamiféle különös szorongást adnak a nézőnek, valahogy nem érezzük az igazi izgalmat, de közben mégis kiszámíthatatlan marad a történet. A szetting, a horrorisztikusabb felütés, illetve a hangulat hatásosak tudnak lenni, és végre kap az összkép egy kicsit egyedibb stílust, valamint a feszültség szinte az egész filmben jelen van.
A Szeánsz Velencében egy (újabb) jól sikerült Poirot-film lett, nincs és nem is kell a korábbiakhoz hasonló sztárparádé, ugyanis a történet, és a horrorisztikus környezet teljesen jó alapot ad a filmnek. A történet persze olyan, mint minden Poirot-filmben, de ennek már pont ez a védjegye. A karakterek közül mindenki gyanús, de utána mindig lesz valaki akit lelepleznek a film végén, és kiderülnek az indítékok. Az új rész egy izgalmas vállalkozás, és stílusában is teljesen más, mint az elődei. Emellett más megvilágításba helyezi a főhőst, és magát a sztorit is egyedi módon meséli el, ha tehetjük, akkor a széria részeként mindenképp megéri megnézni.
Tündék és ördögfiak nagyvásznon

Dargay Attila – a magyar rajzfilmgyártás ikonikus alakjának –, a Vuk és a Ludas Matyi alkotójának régi álma vált valóra. Vörösmarty Mihály költeménye, a Csongor és Tünde ötven év után végre animációs feldolgozást kapott. A művész figuratervei alapján készült, de a mai kor gyermekei számára talán kevésbé ismert mű, felveti a kérdést, hogy vajon mit üzenhet ez a modernizált klasszikus a kiskorú nézőknek és a szüleiknek, különösen, hogy a feldolgozás igazi hőse egy dialógíró, Speier Dávid?
A Karate kölyök koncepció még mindig eladható!

A Karate kölyök 1984-ben tarolt a vásznon, hiszen az idegen környezethez köztudottan csak a karate és a Puffin adhat erőt és mindent lebíró akaratot. Az alapkoncepció megmaradt. Ezúttal a két felejthető folytatás, a kedvelhető hat évados tévésorozat (Cobra Kai) valamint a kung-fura kihegyezett 2010-es Jackie Chan-nel fémjelzett remake-szerűség (inkább átirat) hibridje kerül a vászonra. A címe a sokatmondó: Karate kölyök - Legendák. Itt már a kínai szál, azaz mindenki Jackie-je, mint edző és az eredeti részek főhőse, a meglepően kisfiúsan öregedő Ralph Macchio segít egy fiatal pekingi harcosnak New Yorkban a harc által meglelni a világbékét.
Ez itt a Teltház helye!

Aki virtuóz komédiára vágyik, annak egy jó esély lehet a kikapcsolódásra a Játékszín Teltház című darabja, amely egy one-man show. Egy színész, Nagy Sándor alakítja Manhattan legfelkapottabb éttermének telefonos ügyfélszolgálatát, az asztalfoglalások főzsonglőrét. Emellett mivel ez egyszemélyes darab, így minden, közel negyven karaktert is ő elevenít meg. A sok humoros beszólás garantált, de vajon összeállt-e, ez az eredetileg kinn még 99-ben debütált mű egy önmagában is működő egységgé vagy szétfolyik a vicces karakterek bemutatása közepette? Ennek jártam utána.
A világ nyolcadjára is, ezúttal végleg megmenekül!

A 80-as évek egyik klasszikus tévésorozatából, igazi, profi kémfilm franchise épült ki szűk harminc év alatt. A Mission Impossible elvitt minket a világ összes tájára, lélegzetállító akció mutatványokkal tarkítva élhettük át a kémvilág minden rezdülését. Most eljött a búcsú ideje, Tom Cruise elköszön ikonikus szerepétől. A mostani mozi, A végső leszámolás, a záró része a két epizódra vágott történetnek. Kérdés, hogy a megalomán, több százmilliós költségvetés meg a megszokott stáb klasszikust alkotott-e, vagy csak egy korrekt hattyúdalát a brandnek?
Katyvaszos montázs ikonikus elemekből

Játékbeli elemmel indítva az írást, a hétköznapi viccelődés az a bohóckodás, de amit az Egy Minecraft film csinál, viszont gyémánt. Leginkább egy abszurdista alkotásnak lehet tekinteni a művet, amit komolyan egyáltalán nem lehet venni. Viszont a játék kedvelőinek szórakoztató lehet, hiszen szinte egy montázst állít össze annak elemeiből.