Menü

Szeánsz Velencében – Filmkritika

Kenneth Branagh Poirot-filmjei már egyértelműen befutottak a filmes köztudatba. Az ikonikus bajusz, és a korábbi részek sztárgárdája megalapozta az előző részek sikerét. A Szeánsz Velencében-nel az “új-Poirot” filmek már egy trilógiává bővültek, és az új rész bizony sok szempontból jobban sikerült, mint elődei. A végeredmény pedig egyértelműen megérdemli az elismeréseket.

Egy átlagos Poirot-történet

A történet röviden, hogy a II. világháborút követően Poirot (Kenneth Branagh) visszavonultan él Velencében, ahol testőre távol tartja tőle a kéretlen rajongókat és megbízókat. Nagy meglepetésre hősünk a továbbiakban egyetlen új ügyet sem szeretne vállalni és ehhez következetesen tartja, vagyis inkább csak tartaná magát, mivel megjelenik nála egy régi ismerős, – az egykoron sikeres írónő –, Ariadne Oliver (Tina Fey), egy titkos szeánszra invitálja őt. A cselekmény Halloween idején játszódik egy kissé lepusztult palotában, ahol az árva gyerekek megvendégelését követően kerül sor a szellemidézésre, melynek sztárja a hírhedt médium, Mrs. Reynolds (Michelle Yeoh). A titkos összejövetel okát az adja, hogy a tulajdonos Rowena Drake (Kelly Reilly) lánya levetette magát az erkélyről, számos megválaszolatlan kérdést hagyva maga után. A szeánsz pedig arra szolgálna, hogy kiderítsék az “igazságot”. Majd nagy meglepetésre igazság helyett egy újabb áldozat lesz, emiatt pedig Poirot nyomozni kényszerül a maga jellegzetes stílusában.

Sztárparádé nélküli karakterek

Színészek tekintetében nincs sztárparádé, viszont ez egyáltalán nem érződik meg a színészi játékon. A kastélyban jelenlévők között ott van – a már említetteken túl – a palotában élő mentális betegségekben szenvedő orvos és annak fia, a házvezetőnő, a médium két segédje, Poirot testőre, valamint a halott lány szerelme is. Kissé klisésnek hat, viszont, hogy a szeánsz minden szempontból eseménydús legyen, a palotán átok ül, ugyanis egykoron árvaháznak adott otthont, de annak lakóit magukra hagyták, akik haláluk után visszajárnak kísérteni. A karakterek közötti viszony nem is feltétlenül annyira lényeges, de mint mindig most is mindenkinek van valamilyen indítéka, amely a gyilkosságokhoz köti. Nem beszélve arról, – kisebb spoilerként elárulhatom – hogy Poirot testőre sem az, akinek mutatja magát, így több rejtély is kialakul a filmben.

A Szeánsz Velencében változtatott a korábbi részek stílusán, kicsit horrorisztikusabb, de inkább a borongós a jó szó, a történet sokkal inkább egy detektív sztori lesz, és a krimi helyett rengeteg ijesztgetés is van. Az elődök szintjét izgalomban, történetben simán eléri, sőt meg is haladja a film.

Horrorisztikus váltás

Az előző két Branagh-féle adaptáció a legnépszerűbb Agatha Christie regényeket dolgozta fel. Ez a reklámnak jót tett, de sem a sztori, sem a stílus nem tartalmazott sok új frissességet vagy autentikusságot, azon túl, hogy természetesen kellett bele némi szexualitás. Az idei film már ebből a szempontból előnnyel indult, ugyanis az alapanyagot kevesebben ismerik, illetve tisztán látszott, hogy az irány sokkal inkább a misztikum felé fordul. Hangulatában ez a film egyértelműen jobb lett az elődeinél, a kísérteties, borongós Velence nagyon jó hangulatot ad a filmnek, és egyfajta thriller műfajjal “kísérleteztek”. A kamerabeállítások valamiféle különös szorongást adnak a nézőnek, valahogy nem érezzük az igazi izgalmat, de közben mégis kiszámíthatatlan marad a történet. A szetting, a horrorisztikusabb felütés, illetve a hangulat hatásosak tudnak lenni, és végre kap az összkép egy kicsit egyedibb stílust, valamint a feszültség szinte az egész filmben jelen van.

A Szeánsz Velencében egy (újabb) jól sikerült Poirot-film lett, nincs és nem is kell a korábbiakhoz hasonló sztárparádé, ugyanis a történet, és a horrorisztikus környezet teljesen jó alapot ad a filmnek. A történet persze olyan, mint minden Poirot-filmben, de ennek már pont ez a védjegye. A karakterek közül mindenki gyanús, de utána mindig lesz valaki akit lelepleznek a film végén, és kiderülnek az indítékok. Az új rész egy izgalmas vállalkozás, és stílusában is teljesen más, mint az elődei. Emellett más megvilágításba helyezi a főhőst, és magát a sztorit is egyedi módon meséli el, ha tehetjük, akkor a széria részeként mindenképp megéri megnézni.

Harcra született: Mortal Kombatra fel!

Az egyik kedvelt 90-es évekbeli videójátékunk adaptációja újra visszatért a vászonra. A Mortal Kombat fénykorában egy generáció egyik meghatározó élménye volt. A készítők ugyanazok, mint a 2021-es remake esetében, itt azonban nagyobb a tét és a költségvetés. Szkeptikusan vártuk a második részt, de remek trükköket, fényképezést és véres küzdelmet joggal reméltünk az új kalandtól. Lássuk megfelelnek-e a látottak az elvárásainknak!

Michael Jackson legendájának nyomában

Michael Jackson nagyon megosztó életutat hagyott maga után. Minden idők egyik legkiemelkedőbb táncosának és énekesének története rengeteg megfilmesíthető motívumot tartalmazott. Az örökséget felügyelők pedig elérkezettnek látták az időt egy egész estét filmmel elvinni minket egy nosztalgiavasútra, megnyerték rendezőnek a biztoskezű Antoine Fuqua-t (Kiképzés, A nap könnyei). A főszerepben Jaafar Jackson (a legenda unokaöccse) mindenkit meglepett, a zene kolosszális, mega reklám promóció, a hangulat adott. A zajos kezdeti sikerek mellett itt volt az ideje, hogy utána nézzünk a film valós értékének.

Az emberi teremtés tragédiája

Az elvakult kutató orvos által holtból élő ember teremtésének legendája, Mary Shelley angol romantikus regénye, a Frankenstein, rengeteg feldolgozást megélt már vásznon és a világot jelentő deszkákon egyaránt. Azonban a Vígszínházban két hónapja sikerrel futó adaptáció, a Frankenstein – A modern Prométheusz mégis különleges élményt ígért. Hatalmas díszletek, alapmű íránti tisztelettel teli átiratot, ami követi a regényt de újabb vetületekkel gazdagítja is azt. A Garai Judit és Hegymegi Máté (egyben rendező) által írt darab különleges, kiemelt esemény, efelől nem volt kétség. Lássuk a részleteket.

A bömballban minden lehetséges

A kosárlabdáról eddig is igyekeztek rajzfilmszerű keretek között vicces meséket elmesélni (legismertebb a Space Jam I-II). Ezek nem mellékelték a humort, de valahogy nem nagyon sikerült összekötni a labdás sportot az amerikai filmek egyik legfelkapottabb momentumával, jelesül a lesajnált, jólelkű „amatőr” felemelkedés történetével. Itt volt az ideje a Goat - Will, a bajnok befutásának a műfaj kánonjában. Egy kis kecske, Will üstökösszerű sportsikereinek kellemes perceit ígérte a mozi a legkisebbeknek és a nagyobb, gyereklelkű NBA-rajongóknak egyaránt.

Egy ipari tragédia és az igazság ára

A Netflix év elején megjelent lengyel minisorozata, az Ólomgyerekek, az 1970-es évek egyik legsötétebb ipari tragédiáját hozza felszínre. A megtörtént eseményeken alapuló produkció egy nyomasztó korrajz, amelyben az emberi lelkiismeret csap össze a pártállami érdekekkel.