Az elhárító mechanizmusok

Anna Freud az elhárító mechanizmusokat azokra a tudattalan stratégiákra alkalmazta, melyek segítségével az emberek negatív érzelmeikkel megküzdenek. Az embert gyakran érik sérelmek, kudarcok, melyek feszültséget keltenek benne. Az egyén igyekszik az ilyen hatásokkal szemben védekezni, a keletkezett negatív következményeket elkerülni. Az elhárító (vagy más néven énvédő) mechanizmusok a szorongás enyhítésére, a konfliktus kontrollálására irányuló nem tudatos, pszichés folyamatok.

Funkciójuk tehát az önértékelés fenyegetettségének megakadályozása, ill. azon mozzanatok felismerése, melyek szorongáshoz, stresszhez vezetnek. Összességében tehát nem maga a direkt problémamegoldás a cél, hanem a belső és külső tartás megőrzése. Ez azonban egy merev, a realitással való konfrontációt elkerülő és azt torzító beállítódáshoz vezet. A klasszikussá vált énvédő mechanizmusokat ki lehet egészíteni pl. az önbódítással, leárnyékolással, szerepjátszással, az érzések körülpáncélozásával és a tehetetlenség-nyilvánítással. Számtalan egyéb egovédő technika létezik és ezek koronként, kultúránként változnak; a társadalmi elvárások erősen befolyásolják alakulásukat.

Az elhárítás lépései

Egy pszichésen túlterhelõ helyzetben a továbbra is fennálló stresszor ellenére a személy az alábbi stratégiákkal keresheti lelki egyensúlyát:

Az elviselhetetlen inger észlelésének megváltoztatásával

Az inger jelentőségének megváltoztatásával

Az inger semlegesítésére tett aktív intézkedésekkel

Valamennyi énvédő mechanizmust besorolhatjuk tehát a fenti három kategóriába.

Az elviselhetetlen inger észlelésének megváltoztatása

Ide kerülnek azok a mechanizmusok, mikor az elviselhetetlen gondolatot úgy akarjuk ártalmatlanná tenni, hogy nem vesszük figyelembe.

Elfojtás: A zavaró gondolatok vagy érzések megjelenítésének megakadályozása, az egyén számára félelmet vagy fájdalmat keltő memóriatartalmak kiutasítása a tudatból. A kínos gondolatokat, érzelmeket a tudattalanba száműzzük, a fájdalmas tapasztalatokat nem engedjük tudatosulni. Veszélyes eljárás, mivel az elfojtott tudattartalmak többnyire kerülő úton, de felszínre törnek, továbbá mert az elfojtás fenntartása nagy pszichés erőket köt le az egyén részéről, ezáltal zavart kelthet a munkában, koncentrációban. Az elfojtással gyakran élő ember egocentrikus, kevés feszültséget bír elviselni, gyakran felejt és az érdeklődési köre is beszűkül. Ebből nő ki a többi elhárító mechanizmus is.

Tagadás: A zavaró érzések, impulzusok, vágyak jelentéktelenné tétele és aktív kiutasítása a tudatból. Ezután pusztán annyi nyoma marad, hogy ha ezek létét valaki szóba hozza, azt igazságtalan vádként éli meg az egyén, és ez dühöt vált ki belőle. A tagadás is távolságot tart az egyén és az élményei között, de ez sem oldja meg a problémákat.

Áttolás: Az elviselhetetlen elképzelést vagy érzelmet úgy hárítja el az egyén, hogy az eredeti alany helyett másik személyre irányítja. Pl. nem üthetjük meg főnökünket, így helyette gyerekünket vagy állatainkat verjük.

Projekció: Az egyén saját el- vagy fel nem ismert érzéseit másoknak tulajdonítja, ill. másokban látja meg. Attól idegenkedünk a másik emberben, amit magunkban nem tudunk elfogadni. Az ilyen személyek észlelése nagymértékben torzíthatja a valóságot.

Az inger jelentőségének megváltoztatása

Az elviselhetetlen ingert bár észleli, megkísérli az azzal kapcsolódó elviselhetetlen emóciókat kikapcsolni és az elviselhetetlen ingert pozitívan átértelmezni, hogy ezzel önértékelését védje.

Racionalizálás: Hétköznapi értelemben önáltatás. Ha az egyén olyan helyzetbe kerül, hogy amelyben negatív következtetéseket is le kell vonnia önmagára nézve, mégis, ennek ellenére a valóságot torzítja. Nem arra törekszik, hogy az önmagáról alkotott hiedelmeket, viselkedését összhangba hozza a valósággal, hanem épp ellenkezőleg: megfelelő szemellenzőt vagy szemüveget keres ahhoz, hogy a valóság tűnhessen fel oly módon, mint ami az eset előtti, azóta megingott énképével összhangban van. Ide tartozik, mikor megmagyarázzuk kudarcainkat, ill. érzelmi választásainkat racionális okokra vezetjük vissza.

Intellektualizáció: Az absztrakt gondolkodásmódnak túlzott előtérbe helyezése az érzések kiküszöbölése miatt, érzelmi eltávolodás a kellemetlen érzés, gondolat okozta stresszhelyzettől. A személy oly módon próbál eltávolodni a kellemetlen gondolatoktól, vagy az azokat okozó helyzetektől, hogy absztrakt intellektuális formában kezeli azt.

Reakcióképzés: Az önmeggyőzés, ill. „önbecsapás”egyik módja. Az egyén önmaga elől úgy rejti el valamely késztetését, hogy ellenkező irányú motivációt fejez ki. Az elfojtott vággyal ellentétes cselekedeteket hajtunk végre, vagy azzal ellentétes nézeteket hangoztatunk. Túlzott prüdéria mögött gyakran például elfojtott exhibicionizmus húzódik meg. Aki a vegetáriánus táplálkozás ellen lázad, titkon talán arra vágyik, hogy kipróbálja ezt az étkezési formát. Ide tartozik az is, mikor az illető különösen barátságos azzal, aki őt megsértette. Vagy az egyén különösen optimista, mikor csüggedésre hajlamos. A racionalizáció, az intellektualizáció és a reakcióképzés segítő foglalkozásúak konfliktusaiban különösen gyakran megfigyelhető.

Identifikáció: Az agresszorral való azonosulásnak is nevezik. Az egyén úgy gondolkozik, érez, és cselekszik, mint az a személy, aki problémáját okozta, átveszi attitűdjeit, nézeteit, másokat terhel azzal, hogy őket fenyegeti az imitált viselkedéssel.

Legegyszerűbb – és sajnos legjellemzőbb – példa, mikor az üzemből hazatérő munkás oly módon alázza meg családtagjait, ahogy vele viselkedett felettese. Másik, mikor egy szeretett személy elvesztését úgy kompenzáljuk, hogy vele azonosulunk, azaz folytatjuk munkáját, átvesszük jellegzetes viselkedését.