Menü

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egy főgonosz eredettörténet, ám pont az nem derül ki részletesen, hogy hogyan torzult olyanná Snow elnök személyisége, ahogyan az eredeti filmekből megismertük. Az új Éhezők viadala hiába villantja meg Coriolanus Snow izgalmasabb oldalát, és hiába jó a vizualitás. A végeredményt sokszor képregényesen kapjuk meg, a karakterek felszínesek, emiatt nézőként azt érezhetjük, hogy anélkül tudjuk ezt a történetet, hogy valójában láttuk volna.

Miről szól?

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egészen pontosan 64 évvel azelőtt játszódik, hogy a húga helyett önként jelentkező Katniss (Jennifer Lawrence) és Peeta (Josh Hutcherson) a 12. körzetből érkezve be nem léptek az Éhezők viadalába. A legújabb Éhezők viadala azokba az időkbe kalauzol, amikor még gyerekcipőben járt a népet büntető és a gazdagokat szórakoztató televíziós műsor. Az új filmben szinte nem is kezelik emberként a körzetek harcosait, addig a pontig, amíg egy vidéki lány a 12. körzetből, a csodálatos hangú Lucy Gray (Rachel Zegler) kiválasztásra nem kerül, és a viadal készítői meg nem látják benne az eladhatóságot, valamint próbálják megújítani a játékokat. Majd természetesen Lucy kap maga mellé egy fiatal mentort, Coriolanus Snow személyében, és innentől kezdve a sztori Snow elnök zsarnokká válásának történetét meséli el.

Mi ez az egész világ?

A Capitolium elleni lázadás leverését követően egy épülőfélben lévő Panemet láthatunk, ami leginkább a második világháború utáni területeket idézi és ez nem csak a díszletekre, hanem a politikai berendezkedésre és a közállapotokra is értendő. Viszont itt jönnek az első olyan problémák, hogy valójában nem kapunk részleteket a mögöttes ideológiákról, persze minden diktátor nagyon gonosz, és nem nagy meglepetésre pszichopata. Azonban alig tudunk meg valamit az egész ország politikai berendezkedéséről, az elnök szerepéről, az egész mögöttes rendszer kibontatlanul marad. A főszereplő Coriolanus Snow (Tom Blyth) több karakterrel is találkozik, egyeztetnek egymással, de közben magáról az országról alig tudunk meg plusz információkat.

Mindenfelé “szocialista kori” épületek, szobrok, jelképek és hangzatos kifejezések vannak, na meg a haladás és nyomor furcsa kettőssége, ahol az emberek félelemben élve éltetik a rendszert és kétszer meggondolják, hogy mit mondanak. A vidéki emberek nyomorban élnek, és szenvednek, míg a fővárosban gazdagok élnek, és jól szórakoznak (leginkább a szegényeken). A társadalmi rendet pedig a katonaság hivatott fenntartani. Viszont közben olyan jeleneteket kapunk amikben a vonatok 200-300 kilométer per órával mennek, de közben az autók a 60-as években ragadtak. Az emberek fejlett eszközöket használnak, drónokkal üldözik egymást, közben a lakásokban a bútorok úgy néznek ki, mint egy 50-es évekbeli háztartás konyhája. Noha a képi világ látványos, és a jelenetek jól vannak felépítve a díszletek egyszerűen nem tükrözik jól a film világát.

Az igazi főszereplő itt Snow elnök

A főszerepben Tom Blythe remek, jól hozza a belső iránytűje és a boldogulás kényszere között őrlődő fiatalembert, aki az ambíciói és képességei alapján nagy dolgokra hivatott. Nézőként azt a harcot nézzük végig, amelyben az dől el, hogy a sötét vagy a világos oldalon fogja-e ezeket a nagy dolgokat elérni. Spoiler nélkül el lehet árulni, hogy értelemszerűen ebben a filmben a sötét oldal fog nyerni előbb-utóbb. Valójában ez a legnagyobb gond, hogy: az igazi történetet már mindenki tudja, a sztori sokkal inkább csak bemutatja az eseményeket, amik ahhoz vezettek, hogy Snow elnök diktátor legyen, de szinte semmi újdonságot sem kapunk. Snow megmarad azon a szinten, ahol korábban is volt, avagy antihősként, és az írók megmutatják azt az érzelmi megnyomorodást ami Panem zsarnokának a megszületéséhez vezet, viszont közben nem látjuk azt az igazi “nagy törést” ami okot adott volna arra, hogy gonosszá váljon. Az átfogó képlet egyértelmű, hogy: a rendszer bedarálja az emberek életét, és a katonaság hogyan öli ki az érzelmeket mindenkiből. Azonban képregényesen kapunk meg dolgokat, néha már-már elnyújtott egy-egy jelenet, a karakterek ugrálnak a térben, közhelyesen cselekednek.

Ezzel párhuzamosan Lucy-ról lényegében véve ugyanazt tudjuk meg, amit Katniss karakteréről, hogy nyomorban élnek az elnyomó Panemben. Ezen túl nem igazán kapunk információkat a karakterről, persze Lucy családját bemutatja a film, de valahogy az egész jellemábrázolás felszínes marad. Tom Blyth és Rachel Zegler között megvan a kémia. Itt is érthető, hogy miért szeret egymásba a két karakter, számomra külön tetszettek az olyan jelenetek, amikor hirtelen kellett döntéseket hozniuk egymásért, viszont valódi romantikát alig látni a két karakter között.

A mellékszereplők közül Tigris Snow (Hunter Schafer) halvány karakter, aki asszisztál Snow elnök diktátorrá válásához. Volumnia Gaul (Viola Davis) a viadal játékmestereként jól játsza a szerepét, és olyan mintha egy rosszul kinéző, szenvedő diktátort látnánk, ami a sztoriban igaz is. Valamint muszáj, egyszerűen muszáj elsütni a nagy poént, hogy Peter Dinklage, aki a történetben az Éhezők viadalának az elméleti feltalálója találkozhat (Jon) Snow-val, aki a Trónok harca egyik karaktere, és a két színész ott szerepelt együtt. Miért, miért hallottam több embernél is ezt mikor kijöttem a moziból?

A végeredmény nem rossz, de lényegében egy biztonsági játékra törekszik a film. Grandiózus jeleneteket kapunk, a médiakritika, az erőszakosság is jól jelenik meg. Persze értjük, hogy miért lett Snow elnök az a gonosz zsarnok, akit az előző részekben látunk, de nincs igazán nagy katarzis. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája kicsit olyan, mintha pályakezdő emberek írtak, és rendeztek volna meg egy ígéretes sztorit. Megírni mindig könnyebb egy történetet, viszont egy ennyire grandiózus filmet megrendezni, fotózni már sokkal nehezebb, és szerintem az alkotás sokszor ebbe a hibába esik. Ha láttuk az előző részeket, akkor megéri megnézni ezt is mivel a sorozat része, és több szempontból is hozzáad az Éhezők viadala világához. Viszont a korábbi részeket megnézve kiszámíthatjuk a történet nagy részét.

A fiúk is szomorúak csak nevetnek rajta - A kaszkadőr

A nemrégiben megjelent A kaszkadőr egyfajta bemutatása azon szakmának, ami nélkül a filmezés lehet nem is létezhetne. Az alkotás attraktív akciójeleneteken keresztül bemutatott szerelmi történet, ami közben meglovagolja a retró stílus világát is. Kitekint rengeteg ikonikus 80-as évekbeli alkotásra, és közben nézői szempontból egész végig fenntartja a karakterekért való izgalmat.

Bad Boys - Mindent vagy többet

Michael Bay az első két Bad Boys mozival a 90-es és a 2000-es években is megmutatta, miként kell korhatáros, mégis szórakoztató akció-vígjátékot rendezni. A két főhős, a dumák és a stílus emlékezetessé tették az akkori összképet. 17 évvel később napvilágot látott a Mindörökké rosszfiúk alcímre hallgató, afféle “visszatérés”, immár Bay nélkül. Adil el Arbi és Billal Fallah akkor elkészítették a franchise legsikeresebb darabját, ami után most jött is egy 4. rész, teljesen újult erővel.

A valódi szelíd motorosok kálváriája

A Motorosok egy letűnt korszak tesztoszteronszagú fényképalbumának bűvöletével árulja magát. A színészgárda pazar: a tüneményes Jodie Comer a szerelmes főhősnő, az überkemény Tom Hardy a bandavezér, szexi ösztönember, a vágy tárgya pedig Austin Butler. A rendező Jeff Nichols (Mud, Take shelder) dokumentarista alapossággal mutatja be a valódi „Szelíd motorosokat” azaz egy 60-as évekbeli Chicago-i motorosbanda fénykorát és átfordulását a bűnbe.

A sötétség ébredése – Az akolitus

A Star Wars egyelőre nem tudott elszakadni a Skywalker korszaktól sorozatok szintjén sem, az Andor és az Ahsoka is felidézték azt. A nemrég megjelent Az akolitus a köztársaság fénykorába kalauzolja el a nézőket, és üde színfoltja a Star Wars élőszereplős világának. Kicsit krimi, kicsit fantasy, és persze némi drámával is fűszerezik az alkotást, a kezdés nagyon ígéretes, viszont kérdéses, hogy mit hoz az évad többi része.

Esztétikusan szórakoztató világvége

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a videójáték-adaptációk aranykorát éljük, az utóbbi években kritikai és anyagi sikereket is arattak a különféle videójátékokból készült filmek. Gondolhatunk itt a League of Legends-ből készült Arcane-ra, ami animációs filmként a Netflixen aratott nagy sikert, vagy a Super Mario Bros.-ra. Valamint a Last of Us tavaly évi sikere után meg is érkezett egy újabb posztapokaliptikus játék képernyőre adaptálása a Fallout széria, ami egy fokkal még magasabbra teszi a lécet.