Menü

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egy főgonosz eredettörténet, ám pont az nem derül ki részletesen, hogy hogyan torzult olyanná Snow elnök személyisége, ahogyan az eredeti filmekből megismertük. Az új Éhezők viadala hiába villantja meg Coriolanus Snow izgalmasabb oldalát, és hiába jó a vizualitás. A végeredményt sokszor képregényesen kapjuk meg, a karakterek felszínesek, emiatt nézőként azt érezhetjük, hogy anélkül tudjuk ezt a történetet, hogy valójában láttuk volna.

Miről szól?

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egészen pontosan 64 évvel azelőtt játszódik, hogy a húga helyett önként jelentkező Katniss (Jennifer Lawrence) és Peeta (Josh Hutcherson) a 12. körzetből érkezve be nem léptek az Éhezők viadalába. A legújabb Éhezők viadala azokba az időkbe kalauzol, amikor még gyerekcipőben járt a népet büntető és a gazdagokat szórakoztató televíziós műsor. Az új filmben szinte nem is kezelik emberként a körzetek harcosait, addig a pontig, amíg egy vidéki lány a 12. körzetből, a csodálatos hangú Lucy Gray (Rachel Zegler) kiválasztásra nem kerül, és a viadal készítői meg nem látják benne az eladhatóságot, valamint próbálják megújítani a játékokat. Majd természetesen Lucy kap maga mellé egy fiatal mentort, Coriolanus Snow személyében, és innentől kezdve a sztori Snow elnök zsarnokká válásának történetét meséli el.

Mi ez az egész világ?

A Capitolium elleni lázadás leverését követően egy épülőfélben lévő Panemet láthatunk, ami leginkább a második világháború utáni területeket idézi és ez nem csak a díszletekre, hanem a politikai berendezkedésre és a közállapotokra is értendő. Viszont itt jönnek az első olyan problémák, hogy valójában nem kapunk részleteket a mögöttes ideológiákról, persze minden diktátor nagyon gonosz, és nem nagy meglepetésre pszichopata. Azonban alig tudunk meg valamit az egész ország politikai berendezkedéséről, az elnök szerepéről, az egész mögöttes rendszer kibontatlanul marad. A főszereplő Coriolanus Snow (Tom Blyth) több karakterrel is találkozik, egyeztetnek egymással, de közben magáról az országról alig tudunk meg plusz információkat.

Mindenfelé “szocialista kori” épületek, szobrok, jelképek és hangzatos kifejezések vannak, na meg a haladás és nyomor furcsa kettőssége, ahol az emberek félelemben élve éltetik a rendszert és kétszer meggondolják, hogy mit mondanak. A vidéki emberek nyomorban élnek, és szenvednek, míg a fővárosban gazdagok élnek, és jól szórakoznak (leginkább a szegényeken). A társadalmi rendet pedig a katonaság hivatott fenntartani. Viszont közben olyan jeleneteket kapunk amikben a vonatok 200-300 kilométer per órával mennek, de közben az autók a 60-as években ragadtak. Az emberek fejlett eszközöket használnak, drónokkal üldözik egymást, közben a lakásokban a bútorok úgy néznek ki, mint egy 50-es évekbeli háztartás konyhája. Noha a képi világ látványos, és a jelenetek jól vannak felépítve a díszletek egyszerűen nem tükrözik jól a film világát.

Az igazi főszereplő itt Snow elnök

A főszerepben Tom Blythe remek, jól hozza a belső iránytűje és a boldogulás kényszere között őrlődő fiatalembert, aki az ambíciói és képességei alapján nagy dolgokra hivatott. Nézőként azt a harcot nézzük végig, amelyben az dől el, hogy a sötét vagy a világos oldalon fogja-e ezeket a nagy dolgokat elérni. Spoiler nélkül el lehet árulni, hogy értelemszerűen ebben a filmben a sötét oldal fog nyerni előbb-utóbb. Valójában ez a legnagyobb gond, hogy: az igazi történetet már mindenki tudja, a sztori sokkal inkább csak bemutatja az eseményeket, amik ahhoz vezettek, hogy Snow elnök diktátor legyen, de szinte semmi újdonságot sem kapunk. Snow megmarad azon a szinten, ahol korábban is volt, avagy antihősként, és az írók megmutatják azt az érzelmi megnyomorodást ami Panem zsarnokának a megszületéséhez vezet, viszont közben nem látjuk azt az igazi “nagy törést” ami okot adott volna arra, hogy gonosszá váljon. Az átfogó képlet egyértelmű, hogy: a rendszer bedarálja az emberek életét, és a katonaság hogyan öli ki az érzelmeket mindenkiből. Azonban képregényesen kapunk meg dolgokat, néha már-már elnyújtott egy-egy jelenet, a karakterek ugrálnak a térben, közhelyesen cselekednek.

Ezzel párhuzamosan Lucy-ról lényegében véve ugyanazt tudjuk meg, amit Katniss karakteréről, hogy nyomorban élnek az elnyomó Panemben. Ezen túl nem igazán kapunk információkat a karakterről, persze Lucy családját bemutatja a film, de valahogy az egész jellemábrázolás felszínes marad. Tom Blyth és Rachel Zegler között megvan a kémia. Itt is érthető, hogy miért szeret egymásba a két karakter, számomra külön tetszettek az olyan jelenetek, amikor hirtelen kellett döntéseket hozniuk egymásért, viszont valódi romantikát alig látni a két karakter között.

A mellékszereplők közül Tigris Snow (Hunter Schafer) halvány karakter, aki asszisztál Snow elnök diktátorrá válásához. Volumnia Gaul (Viola Davis) a viadal játékmestereként jól játsza a szerepét, és olyan mintha egy rosszul kinéző, szenvedő diktátort látnánk, ami a sztoriban igaz is. Valamint muszáj, egyszerűen muszáj elsütni a nagy poént, hogy Peter Dinklage, aki a történetben az Éhezők viadalának az elméleti feltalálója találkozhat (Jon) Snow-val, aki a Trónok harca egyik karaktere, és a két színész ott szerepelt együtt. Miért, miért hallottam több embernél is ezt mikor kijöttem a moziból?

A végeredmény nem rossz, de lényegében egy biztonsági játékra törekszik a film. Grandiózus jeleneteket kapunk, a médiakritika, az erőszakosság is jól jelenik meg. Persze értjük, hogy miért lett Snow elnök az a gonosz zsarnok, akit az előző részekben látunk, de nincs igazán nagy katarzis. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája kicsit olyan, mintha pályakezdő emberek írtak, és rendeztek volna meg egy ígéretes sztorit. Megírni mindig könnyebb egy történetet, viszont egy ennyire grandiózus filmet megrendezni, fotózni már sokkal nehezebb, és szerintem az alkotás sokszor ebbe a hibába esik. Ha láttuk az előző részeket, akkor megéri megnézni ezt is mivel a sorozat része, és több szempontból is hozzáad az Éhezők viadala világához. Viszont a korábbi részeket megnézve kiszámíthatjuk a történet nagy részét.

Léteznek-e őszi könyvek?

Az őszi hónapok különösen alkalmasak arra, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk egy meleg takaróval és belemerüljünk egy jó történetbe. Ez az évszak az elcsendesedés, az elmélkedés és a befelé fordulás időszaka – mindez tökéletesen illik a könyvek világához –. Ha még nem találtad meg a tökéletes olvasmányt a következő hónapokra, akkor olvass tovább, mivel a cikkben pár igazán fordulatos vagy éppen érdekfeszítő regényt ismerhetünk meg.

The Walking Dead: Daryl Dixon 2. évad - Kifelé Franciaországból

Gyorsan értünk a The Walking Dead: Daryl Dixon 2. évadának végére, most is hat epizódot kaptunk, amin ráadásul két történetnek kellett osztoznia. Ugyanis egyszerre szólt ez az évad Daryl Dixonról, valamint Carol Peletierről, de őt inkább mindenki az első nevén ismeri. Érdekes évad a második, amely mindig több szálon futott és rengeteg karaktert vonultatott fel, a végére pedig valami teljesen más sült ki belőle, mint amit képzeltünk.

Kilenc gyűrű mindenek felett

A második évadra rengeteget fejlődött A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi. Keménykötésű, feszes szezon, amely egyértelműen Sauron életét meséli el, és már egészen más formában, mint amikor megírták a történetet. Az alkotó Peter Jackson nem a szolgai másolást választotta, helyette sok helyen változtatott a Tolkien által írt eredeti trilógiához képest. A hatalom gyűrűi második évadának könnyed narratívája van, könnyedén befogadható, értelmezhető és szinte minden pillanatát jó nézni.

Mocskos kis levelek - filmajánló

Ez a megtörtént eseményen nyugvó film készült nemrég „Mocskos kis levelek” címmel. A „Wicked Little Letters” egy vígjáték, melynek témaválasztása meglepően erős, és sokkal mélyebb, mint enyhén humoros története.

Ilyen ha egy filmes utálja művét, avagy Joker visszatért, de minek?

Pár évvel ezelőtt kiváló médiakampánnyal és a későbbi Oscar-díjas zenével tarkítva berobbant a mozikba a rendhagyó felépítésű antihős eposz, a Joker. A Scorsese-remekművekből (Taxisofőr, A komédia királya) merítkező film hatalmas sikere és díjesője prognosztizálta, hogy jön a megaköltségvetésű folytatása, szintén meglepő, jelen esetben musical formában. Lássuk, miért bukott azonban meg és alázta porig a koncepciót ez a régi, egykor agyondíjazott, tehetséges szereplőgárda, egy egyébként hiteles Lady Gagával kiegészült alkotói csapat.