Kisokos az imposztor szindrómáról

Hiába tűnik valaki sikeresnek, a magabiztosság látszata mögött sokszor folytonos kételyek lakoznak: ezek az emberek mélyen belül egyáltalán nem hisznek magukban és folyton megkérdőjelezik, hogy valóban megérdemlik-e mindazt, amit elértek. Azaz valamiféle “imposztornak” érzik magukat és úgy gondolják csak idő kérdése, hogy lelepleződjenek. Azonban mit is jelent pontosan és honnan is ered ez a jelenség?

Mi az az imposztor szindróma és mitől fél?

Az imposztor szindróma az az önértékelési zavar, amikor valaki úgy gondolja, hogy a sikerei nem a saját érdemei, hanem azokat csupán a véletlen szerencsének vagy egyéb külső, tőle független tényezőnek köszönheti például a külsejének, a kapcsolatainak, vagy a családjának. Az az ember, aki ebben szenved alábecsüli önmagát és a saját képességeit, ezért folyamatosan attól fél, hogy lebukik mások előtt, hogy a valóságban ő tehetségtelenebb, mint amilyennek hitték, és az elért teljesítménye mögött nem is az ő képességei állnak. A jelenséget a nők és a férfiak egyaránt átélhetik, de a magasan képzett nők körében a leggyakoribb. Valamint a férfiak leginkább az életük, karrierjük legelején szembesülnek a jelenséggel, addig a nők inkább a kora 40-es éveikben.

Az imposztor szindrómát 1978‑ban írta le először két amerikai pszichológusnő, akik (elviekben) 150 üzleti életben dolgozó nő megkérdezésével vizsgálták a jelenség elterjedtségét. A szó jelentése szélhámos, csaló, és a kutatók azért adták neki ezt a nevet, hogy kihangsúlyozzák, az érintettek a rátermettség külső bizonyítékai ellenére is meg vannak győződve arról, hogy csalók, és nem érdemlik meg mindazt, amit elértek.

Leggyakoribb érzéseik, gondolataik lehetnek:

Nem is vagyok olyan jó abban, amit csinálok.
Egyáltalán nem nagy dolog, amit megtettem (csak a munkámat csináltam).
Hiába dicsérnek meg, ez csak nyomaszt mert akkor mindig maximumon kell teljesítenem.
Nem érzem úgy, hogy rászolgáltam a munkámmal a jutalomra.
Félek, hogy hamarosan mindenki rájön, hogy valójában nem is vagyok olyan okos, mint amilyennek hisznek.
Csak a szerencsének köszönhető, hogy ott tartok, ahol.
A dicsérettől mindig zavarba jövök.

Szerénynek érződő sikerek

Kényelmetlenül érezhetjük magunkat akkor, amikor erősségeinkről és eredményeinkről kell beszámolnunk. Úgymond senki sem akarja, hogy túlságosan magabiztosnak vagy arrogánsnak lássák. Néha azonban jobb egyszerűen elismerni és bemutatni saját sikereinket, különösen akkor, ha az imposztor szindrómát szeretnénk leküzdeni. A sikereinkről nem kell mindig terelni a figyelmet és minimalizálni az elismerést, mivel ezek alapvetően pozitív dolgok. A jelenség kapcsolódik a perfekcionizmushoz is, vagyis, ha valaki a tökéletességre törekszik, akkor például nem szívesen működik együtt másokkal.

A magányos farkasok

Az imposztor szindrómának van egy befelé forduló, magányos farkas jelensége is, vagyis azok akik soha nem kérnek segítséget, mert a segítségkérés számukra azt jelenti, hogy be kell ismerniük, hogy valamiben nem annyira jók, mint amennyire hiszik őket, vagy más emberek kiszolgáltatott helyzetben látják őket, például egy betegség esetén, ami számukra gyengeséget jelent. Aki, ebben a jelenségben szenved az sokszor nehezen viseli a kontrollvesztést, órákig rágódik egy-egy ellene irányuló kritikán, szinte mint kamaszkorban. Pont emiatt ezek a kritikák folyamatosan felgyülemlenek, megnőnek az emberekben, és ez egyfajta belső csalódáshoz, konfliktushoz vezet.

Másik gyakori jelenség a folyamatos halogatás, vagyis “felesleges ezt most”, “majd lesz még másik lehetőség”, “igazából nem érek most ezekre rá”. Valamint ez együtt jár azzal is, hogy valaki nem szereti az elismeréseket, túl szerényen reagál dolgokra. Vicces jelenség, de közben mégis létező probléma, mikor valaki a szerénységével például egy dicséret esetén zavarba hozza a másik felét, mert annyira visszahúzódó választ ad, hogy a másik fél sem számít rá.

A “szakértő emberek” valamilyen formában ehhez hasonlóan nem ismerik be, hogy ha hibáztak, ők azok, akiknek mindenre van valamilyen magyarázatuk. Lyukat dumálnak már a tanáraik, majd később a főnökük hasába is, de közben nem lehet nem szeretni őket. Ők folyamatosan azt nézik, hogy mit és mennyit értek el. Kényszeresen naprakészek akarnak lenni, szigorú napirendben élik az életüket akár felnőtt korban is, naphosszat dolgoznak különböző dolgokon.

Aki így gondolkozik annak előnye, hogy ők a munkát lehet tehernek érzik, de képesek akár több napot is eltölteni olyan dolgokkal, amiket más néhány óra alatt megcsinál. Lényegében véve a szórakozást, és minden mást alárendelnek a munkájuknak. Közben önmagukra mégsem tekintenek szakértőként, sokszor elismerésre sem vágynak, mivel a teendőiket a mindennapi munka részének érzik.

Az imposztor szindróma egy létező jelenség az emberek életében, míg a férfiakat fiatal korban érinti, addig a nőket inkább a 40-es, akár 50-es éveik elején. Folyamatos munkával, és mind szakmai, mind emberi visszajelzésekkel lehet tenni a jelenség ellen. Az élet minden területén nem lehet valamiféle ideális maximumot fenntartani, viszont a megfelelésre és a pozitív élethelyzetekre folyamatosan törekedni kell. Hiszen ha mind többet és többet dolgozunk, akkor a végén kiderülhet, hogy nincs velünk annyira komoly gond. A maximum helyett pedig bizonyos helyzetekben érdemes egyfajta érzelmi elégedettségre is törekedni.