Menü

A sport és a szerelem hálójában

Kevés komoly témájú romantikus film lát napvilágot manapság, és még ritkábbak a minőségi darabok, a néhány napja megjelent Challengers azonban minőségi romantikus alkotás, és sportfilmnek is bőven megállja a helyét. Romantikus dráma ez, de közben csak nyomokban tartalmaz szerelmet, és messze nem csak egy nőért versengő két férfiról szól. Helyette komoly emberi érzelmekről, drámáról, és a sport mögöttes mozgatórugóiról is beszél.

Miről szól?

Röviden Art (Mike Faist) és Patrick (Josh O'Connor) gyerekkoruk óta szobatársak egy bentlakásos iskolában. Teniszeznek, együtt élnek, nyerik a tornákat, és profivá akarnak válni. Egy újabb sikeres versenyt követően megismerkednek a rendkívül tehetséges Tashival (Zendaya) és nem nehéz kitalálni, hogy mindketten fülig szerelmesek lesznek a lányba. Egy sikeres, és némi itallal megfűszerezett éjszaka után elkerülhetetlenül összefonódik a sorsuk. Később Art, és Patrick egy alacsonyabb színvonalú challenger torna döntőjében kerül szembe egymással, melyet a lelátó első sorából követ ez előbbi felesége, s egyben edzője, Tashi. Fájó sérelmek elevenednek meg a szúrós tekintetek mögött, majd kezdetét veszi az összecsapás, és egyúttal fejest ugrunk a sztoriba.

Kiváló koncepció

A forgatókönyvet Justin Kuritzkes írta, Luca Guadagnino pedig a rendező, aki az összes filmjében az érzelmi komplexitás, és az erotikával történő játék mestere. Rendezői szempontból talán nem lehet jobb embert találni egy ilyen alkotás megrendezésére. Expozíció helyett egyből a mély vízbe csöppenünk, csak éppen arról nincs fogalmunk, hogy hogyan jutottunk idáig. Nem új keletű elbeszélői forma, ám nagyon is tudatos. A koncepció egészen kiváló, miszerint a teniszt metaforaként, és allegóriaként használják az emberi kapcsolatok ábrázolására. Ahogy a flashbackek során alakul hőseink sorsa, úgy változik a mérkőzés eredménye, mely alapján sejthetnénk, hogy hova fut ki a végkifejlet, de valójában elég messze járunk az igazságtól. A három főszereplőről felépített kép rendszeresen átalakul a múltbéli események láttán, ezáltal egyszerre szorítunk mindenki mellett és ellen.

Patrick kezdetben a tipikus rosszfiú imázst gyakorolja, a sportot sem veszi komolyan, laza hedonista benyomást kelt. Art felelősségteljesebb, célvezérelt, ám határozatlan, sokkal befolyásolhatóbb figura. Hamar kiderül, hogy képes kétszínű és gátlástalan lenni, manipulál embereket, viszont az elesettsége empátiát szül az emberben. Mindkét karakterrel lehet szimpatizálni, de közben a néző is érzi, hogy helytelen a viselkedésük sok helyzetben. Tashi igazi jelenség, extrovertált, magabiztos, szeret irányítani a pályán és azon kívül. Ahogy el is hangzik a sztoriban, őt nem lehet nem szeretni, a felszínre törő személyisége, és fokozatos ridegsége szépen lassan lerombolja azt az ideált amiben hisz.

Tashi mondhatni, hogy igazi modern kori feminista karakter, független, sikeres, gyönyörű, és igazi vezető személyiség. Emögött viszont rengeteg dráma, sérelem bújik meg, amelyek mind-mind árnyalják az adott karaktert. A film bemutatja azt is, hogy a modern internetes világban mennyire könnyű egy-egy fiú, (fiatal) férfi fejét elcsavarni, egyfajta meccslabdaként dobja fel a tényt, hogy a férfiak milyen könnyedén szerelmesek lesznek, míg a nőknek megmarad az érzelmi kötődés iránti vágy.

Zseniális operatőri munka

Az érzelmi játszmák, az adok-kapok pillanatok tele vannak feszültséggel, melyet Trent Reznor és Atticus Ross dinamikusan pörgő zenéjével festenek alá. Technikailag szintén zseniális a film, a vágás, és az operatőri munka félelmetesen jó. A meccsek intenzitása, a heves dialógusok, vagy akár az erotikus jelenetek mind pazar példák erre, mondjuk úgy, hogy eléggé lecsupaszítva látjuk karaktereinket, egy-egy helyzetben. Az intenzitás, és az érzékiség játéka ez, valamint a mérkőzések kamerakezelést – sok sportfilmhez hasonlóan – el lehet lesni televíziós közvetítésekből, és “a meccset” nagyon jól mutatja be at alkotás. Ezalatt azt értem, hogy a főmérkőzés látványos, megmarad a tv közvetítésekre jellemző látványa, ezáltal az eredményt is követni tudjuk, és nem csak egy érzelmekkel teli “ütögetést” látunk. A sztori vége felé rengeteg elnyújtott jelenet, lassítás van, ezek szerintem jól fokozzák a “végjátékot”.

Kijelenthető, hogy a Challengers az utóbbi évek egyik legjobb sportfilmje. Sokan – köztük én is – a trailer alapján egy limonádé sztorira gondoltak, némi sporttal, és romantikával. Helyette egy újabb fajsúlyos (realista) drámát kaptunk, amely bemutatja a sportban lévő versengést, túlmutat a profi sportolók világán. Emberi motivációkat, érzelmeket ábrázol, és valójában az igazi főszereplő a történet második felében Tashi lesz, aki egy borzasztóan komplex karakterré fejlődik a sztori végére, és rajta keresztül ábrázolják a mai világ erős női karakterét is, egy szinte tökéletesen esztétikus módon.

A három főszereplő fantasztikusat alakít, de Zendayát érdemes kiemelni. Közhelyes – különösen még az év ezen részében – ilyeneket írni, de nem lennék meglepődve, hogy ha a Challengers legalább 2-3 Oscar-díj jelölést is kapna. Maradandó élmény, szuper érzékkel mossa össze a sportot a szerelmi versengéssel, ügyesen vált aspektust, és végtelenül komplex, modern karakterekkel operál. Feszült, szexi, és fordulatos teniszmeccs az egész sztori, amiben a néző legtöbbször úszik az árral, és ledöbbenve nézi a fiatal karaktereket. Ha kicsit is érdeklődünk a sportfilmek iránt, akkor kötelező alkotás, csak ajánlani tudom!

Imposztorra várva

Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.

Piramisjátékra épült a magyar álom

Az RTL Bróker Marcsi sorozatát jelentős előzetes elvárások kísérték, amelyeknek az alkotás kétségkívül megfelelt, sőt, túl is szárnyalta azokat. Már az első képkockák beszippantanak: az 1990-es évek vidéki Magyarországát a díszletek, a zenék, a ruhák és a karcagi utcák tökéletesen hozzák vissza. Nemcsak nosztalgia ez, hanem korrajz arról, hogyan válhatott egy banki alkalmazottból országos szélhámossá valaki.

Lázadni kell, ennyi az egész?

Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Megszületett a Trump-érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy maró humorú középső ujj mindenkinek, ami egy tesztoszteronbombába csomagolt korrajz is egyben? Ennek jártam utána.

Daryl Dixon Spanyolországban

A The Walking Dead-univerzum folyamatosan képes megújulni, ha nem is minden szempontból, de legalább vizuálisan. A Daryl Dixon-széria harmadik évada erre a legfrissebb bizonyíték. Ugyanis a cselekmény Franciaországból egy rövid időre Londonba, majd Spanyolországba helyeződik át, és ez a váltás alapvetően megváltoztatja a sorozat hangulatát.

Halálos séta

A hosszú menetelés nem a klasszikus King-horrorok közé tartozik, hanem egy feszült és lélekpróbáló thriller, amelyben ötven fiú indul el egy halálmenetre, ahol a szabály egyszerű: aki megáll, meghal. A film naturalista ábrázolása, erős dialógusai és színészi alakításai – különösen Cooper Hoffman, David Jonasson és Mark Hamill játékával – folyamatos feszültséget teremtenek. Bár pszichésen megterhelő és helyenként brutális, mély társadalomkritikája és valóságshow-szerű bemutatása miatt elgondolkodtató élményt kínál.