Menü

Ez mi akart lenni? – Fák jú, Chantal kritika

A Fák jú, Tanár úr! széria szerintem méltán ismert sorozat. Elborult alkotások egyvelege, ami sohasem vetette meg a durvább humort, a beszólásokat, vagy éppen a társadalomkritikát. Nemrégiben, augusztus végén, debütált a széria negyedik része, ami a Fák jú, Chantal címet kapta. Ennek az alkotásnak a nevén és a főszereplőn kívül nem sok köze van elődeihez, viszont a stílus a régi marad. Elborult, katyvaszos alkotás, aminek felét masszív röhögéssel lehet tölteni, ha a néző felkészül a film stílusára.

Miről szól?

Chantal, a korábbi Fák jú, Tanár úr! filmek szereplője egy kevés követővel rendelkező influencer, legjobb barátja pedig Zeynep. Ők olyan emberek, akiket nem az eszük miatt szeretünk, viszont mégis valamin vonzó van bennük. Főhőseink egy mesevilágba kerülnek szelfizés közben, köszönhetően egy antik varázstükörnek, amely szerintük csupán egy közösségi média trükk. Itt hemzsegnek a száz évig alvó királykisasszonyok, dögös szőke hercegek, tündérboszorkányok, meg a hozzájuk hasonló alakok. A két csaj a mobiljával és a pár ezer követőjével egy egészen másik világból érkezett, és sok mindent összekavarnak, a feje tetejére állítanak, felforgatnak, hogy hazajussanak. Azután – ki hinné róluk – megpróbálnak rendet csinálni a képzeletbeli világban. Chantal és barátnője a képességeinek köszönhetően jól kezeli a helyzetet, leszámol a mesebeli klisékkel, felveszi a harcot az átkok és a királyi zsarnokság ellen, s a végén minden jóra fordul…vagy mégsem?

Mi volt a legjobb a Fák jú, Tanár úr filmekben?

Utólag visszanézve Chantal meg a barátnője – az a két csaj, akit mindenki imád, de nem feltétlenül az esze miatt –. Meg nyilván Zeki Müller, a főszereplő, ő ikonikus karakter. Az első rész gátlástalanul nyomta a humort, nem finomkodott, trágár volt, sokszor sértő vicceket használtak, és valahol a negyedik rész is ezt követi. Azonban van itt minden, te jó ég. Feminista fiatal lányok, túl érzelmes kamaszok, agyhalott királyfi, bugyutábbnál-bugyutább figurák, akik egy-egy helyzetet felépítenek a nézőknek, és nekünk ezen kellene nevetni. Rengeteg beszólás, zrikálás van a szereplők között, ez igazából mindig is jellemezte a szériát. Viszont itt lényegében van több úgymond 5 perces jelenet, a karaktereket szinte bedobják elénk, és nekünk ezeken kell nevetni, egy-egy vicces helyzetet kapunk, és utána már rohan is tovább a kamera. A néző igazából Chantal szemén keresztül látja a történéseket szinte az egész sztori alatt.

Az alkotás elejét muszáj túlélni egy kis nevetésért cserébe, mivel viszonylag lassan indul be a sztori. Szerintem kicsit fura volt a feminista szálat belevinni egy olyan „mesébe”, amiben a nőknek valójában egy sztereotipikus szerep jut, talán a Barbie-filmmel szerették volna felvenni a párhuzamot az alkotók, csak ott azért jobban szőtték az irónia társadalomkritika vonatkozású fonalát, meg azért az egy komolyabban vehető alkotás volt. Persze érthető a nemi sztereotípiák kifigurázása, de ez jelen műben nagyon körülményesen működött. Viszont azt nehéz kijelenteni, hogy ez a film egy ponton túl nem szórakoztató, sőt az alkotás felét nagyjából masszív röhögésben töltheti egy erre a stílusú humorra vevő néző.

A sztori közben időnként felsejlik a kérdés, hogy mégis mit fogyaszthatott Bora Dagtekin forgatókönyvíró, hogy ezt a mozit így sikerült összeraknia. Őrült, katyvaszos mese, társadalomkritika a nemi egyenlő(tlen)ség kifigurázásáról, korunk mobilfüggőségéről és főként a fiatalok életét veszi górcső alá. A történet viszont mégis érdekes, attól függetlenül, hogy egyszerre fárasztó és vicces is, olyan, mint a benne szereplő karakterek. Lesznek itt királylányok és boszorkányok, valamint Aladdin varázsszőnyegtől kezdve a sárkányokon túl minden. Többször utalnak arra is, hogy nincsenek női mesehősök, hiszen a legtöbb mese főszereplője férfi. Utána egy következő jelenetben megcáfolja önmaga állítását, és berak egy férfi szereplőt heroikus környezetbe. Őszintén szólva vicces az egész, és nem is nagyon akar ennél több lenni. A zavaros vizuális megoldások pedig illenek is a film atmoszférájához.

Katyvasz az egész, de ez pont ezért jó

Tulajdonképpen a Fák jú, Chantal-nak semmi köze a Fák jú-filmekhez! Ez egy Disney mese, vagy inkább paródia, valami őrületesen elborult alkotás. Se füle, se farka! Moziban megnézni nem feltétlenül extra élmény, viszont irtó szórakoztató, egyszerűen olyan film, hogy van egy-két jelenet amin nem kellene nevetni, de nem lehet kibírni. A néző egy idő után feszeng tőle, a poénok néha súrolnak egy határt, de a Fák jú, Chantal pont emiatt jó. Szórakoztató agymenés, ritkán elborult atmoszférával, a széria részeként is érdemes megnézni, de akár önálló filmként is. Tökéletes esti szórakozás!

Chopin zenéje megküzd a halállal is

A híres zeneszerzők, zenészek életéről készült tradicionálisabb felfogású, európaibb szemléletű film témájának keresve se lehetett volna jobbat találni Chopin, párizsi, XIX. század közepi, utolsó éveinél. A küzdelme a tüdőbajjal és a felületes kapcsolatokkal egyszerre megindítónak és felemelőnek ígérkezett, mikor a lengyelek végre vászonra álmodták az élettörténetének ezt a szeletét. A Chopin-film kissé felkavaró haláltusát ígért korhű díszletekkel, Közép-Európában kiemelkedő büdzsével és profizmussal. Lássuk, hát, hogy a most mozijainkban elstartoló Chopin - Párizsi szonáta kiemelkedik-e a biográfiai eredetű tévéfilmek erdejéből, vagy csak egy túltolt marketing piruett?

Harcra született: Mortal Kombatra fel!

Az egyik kedvelt 90-es évekbeli videójátékunk adaptációja újra visszatért a vászonra. A Mortal Kombat fénykorában egy generáció egyik meghatározó élménye volt. A készítők ugyanazok, mint a 2021-es remake esetében, itt azonban nagyobb a tét és a költségvetés. Szkeptikusan vártuk a második részt, de remek trükköket, fényképezést és véres küzdelmet joggal reméltünk az új kalandtól. Lássuk megfelelnek-e a látottak az elvárásainknak!

Michael Jackson legendájának nyomában

Michael Jackson nagyon megosztó életutat hagyott maga után. Minden idők egyik legkiemelkedőbb táncosának és énekesének története rengeteg megfilmesíthető motívumot tartalmazott. Az örökséget felügyelők pedig elérkezettnek látták az időt egy egész estét filmmel elvinni minket egy nosztalgiavasútra, megnyerték rendezőnek a biztoskezű Antoine Fuqua-t (Kiképzés, A nap könnyei). A főszerepben Jaafar Jackson (a legenda unokaöccse) mindenkit meglepett, a zene kolosszális, mega reklám promóció, a hangulat adott. A zajos kezdeti sikerek mellett itt volt az ideje, hogy utána nézzünk a film valós értékének.

Az emberi teremtés tragédiája

Az elvakult kutató orvos által holtból élő ember teremtésének legendája, Mary Shelley angol romantikus regénye, a Frankenstein, rengeteg feldolgozást megélt már vásznon és a világot jelentő deszkákon egyaránt. Azonban a Vígszínházban két hónapja sikerrel futó adaptáció, a Frankenstein – A modern Prométheusz mégis különleges élményt ígért. Hatalmas díszletek, alapmű íránti tisztelettel teli átiratot, ami követi a regényt de újabb vetületekkel gazdagítja is azt. A Garai Judit és Hegymegi Máté (egyben rendező) által írt darab különleges, kiemelt esemény, efelől nem volt kétség. Lássuk a részleteket.

A bömballban minden lehetséges

A kosárlabdáról eddig is igyekeztek rajzfilmszerű keretek között vicces meséket elmesélni (legismertebb a Space Jam I-II). Ezek nem mellékelték a humort, de valahogy nem nagyon sikerült összekötni a labdás sportot az amerikai filmek egyik legfelkapottabb momentumával, jelesül a lesajnált, jólelkű „amatőr” felemelkedés történetével. Itt volt az ideje a Goat - Will, a bajnok befutásának a műfaj kánonjában. Egy kis kecske, Will üstökösszerű sportsikereinek kellemes perceit ígérte a mozi a legkisebbeknek és a nagyobb, gyereklelkű NBA-rajongóknak egyaránt.