Ő az enyém! Az enyém, érted! – Avagy féltékenynek lenni

Miért vagyunk féltékenyek? Irigyek vagyunk és védjük a barátainkat, a családtagjainkat, a szerelmünket is. Egyes érzelmeket, bármennyire emberiek is, nehéz szeretni vagy akár csak elfogadni. Nem pusztán azért, mert rémes őket megélni: hiszen a haragot, a gyászt, a bűntudatot valahogy mégiscsak képesek vagyunk elfogadni, mint az emberi élet velejáróit. A féltékenység viszont – hasonlóan az irigységhez – olyasvalami, amitől sokunk legszívesebben örökre megszabadulna. Ezek az érzelmek énünknek egy sötét, kicsinyes, birtokló és kontrolláló oldalával szembesítenek, amelytől joggal félünk.

A féltékenységnek minden bizonnyal köze van ahhoz a sokszor kifejezetten erőszakos, destruktív erőhöz, amelyet ez az érzés ébreszt bennünk. Az irigység felőrli nemes elveinket a civilizált kommunikációról, a másik privát szférájának tiszteletben tartásáról, az erőszakmentességről. Az emberek idegesek, ha olyasvalakin kell osztozniuk, akit más is szeret. A féltékenység alapvető érzés, mégsem divatos róla manapság beszélni, sőt sokszor kimondani is kellemetlen, ha valaki így érez.

Miben más, mint az irigység?

Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a féltékenység – összevetve, mondjuk, az olyan alap érzelmekkel, mint a félelem vagy a bánat – meglehetősen komplikált érzelem. Szükség van hozzá minimum három emberre: valaki irigy valaki másra, mégpedig azért, amit ez a másik egy harmadik emberrel művel, vagy azért, amit ez a harmadik ember művelni szeretne a másodikkal. Na, ez már most jó komplikált, így leírás alapján. Ráadásul az érzés milyenségét sem könnyű kitapogatni: van benne harag, van benne kétségbeesés, veszteségérzés, és van benne – most jön a lényeg – valamifajta jogosultság tudat, hogy az az adott ember, vagy tárgy a miénk, hozzánk tartozik.

Féltékenységet csak olyasvalakinek a cselekedetei vagy vágyai miatt érezhetünk, akiről azt feltételezzük, hogy valamilyen értelemben a miénk; aki nekünk tartozik mindazokkal a vágyakkal és cselekedetekkel, amelyekkel épp a másik felé fordul. Ez az, ami alapvetően megkülönbözteti közeli rokonától, az irigységtől. Őrülten irigykedhetek Leonardo DiCapriora, vagy a feleségére, de féltékeny nem lehetek rá, hiszen józan ésszel nem gondolhatom, hogy engem illetne meg DiCaprio luxus életvitele, és érzelmi hűsége. Ellenben ha a jeles színész Budapestre érkezne, és mondjuk beleszeret egy magyar hölgybe, akkor a felesége irigy lehet a nőre, hiszen ugyanahhoz az emberhez kötődnek.

A féltékenység valahol „érdemalapú” érzelem, hiszen: akkor ébredhet fel bennünk, ha úgy érezzük, valami olyasmit kap meg a másik, ami nekünk jár. Ebben időnként persze igazunk is lehet: ha például egy háromfős munkahelyi társaságban mindketten egy központi embert kedvelnek, akkor nem csoda, hogy a másik két ember irigykedik egymásra emberileg, szakmailag is. Vagy éppen a diák is jogosan érezheti ezt azon társaival szemben, akikkel a tanára kivételezik. Ilyen esetekben a féltékenység az igazságérzet megnyilvánulása: azt fejezi ki, hogy nem kapunk egyenlő bánásmódot, pedig ez megillet minket.

Mikor lehet jogos?

Lássuk be, bármennyire izgalmas jelenség a féltékenység, ez a kérdés nem véletlenül a romantikus és szexuális viszonyainkban merül fel a leggyakrabban és legintenzívebben. Márpedig egyáltalán nem evidens, hogy ez bármikor jogos lehet. Avagy nem követelünk valamit, vagy valakit, de ki akarjuk az adott ember figyelmét érdemelni, úgymond jogosultak vagyunk a másik figyelmére. Ez a gondolat teszi a féltékenységet korszerűtlen érzelemmé: egy olyan letűnt (vagy inkább letűntnek vágyott) világ ölt benne testet, amelyben az emberek, különösképpen a férfiak, nemcsak önkéntes megállapodások betartására formálhattak jogot, hanem a másik ember létezésének birtoklására és kontrollálására is.

A kérdés, hogy vajon jogos lehet-e ez az érzelem? Ha ugyanis sohasem jogos, akkor partnerként sokkal kevésbé van nyomós indokunk arra, hogy megkíméljük a másikat tőle. Természetesen éppolyan pusztító és frusztráló érzés marad akkor is, ha nem indokolt, mi több, irracionális megélnünk. Amikor két ember olyan fontos kérdésekben igyekszik összehangolni az életét, mint amilyen az érzelmi kötődés egy hosszú távú kapcsolatban, akkor nemcsak a másik tényleges érzéseire vagyunk tekintettel, hanem azt is figyelembe vesszük, hogy az érzései mennyiben indokoltak és megalapozottak. Úgymond ha a felek tekintettel vannak egymás érzéseire, akkor elkerülhető a féltékenység, viszont mindenkiben más-más érzelem okoz problémát.

A megbúvó kétségbeesés

Ha a féltékenység nem indokolt, akkor az adott fél nem követelheti, hogy viselkedésünket alávessük azon igényének, hogy ne kelljen így éreznie. Mi több, ebben az esetben az alapvető érzés – mely eleve gyakran társul agresszív és kontrolláló viselkedéssel – nem lesz más, mint az erőszakos nyomásgyakorlás. Ha tehát nem gondoljuk, hogy jogos érzés is lehet, akkor nem nehéz a vele párosuló viselkedésmintákat és az érzelmileg káros formáit elutasítani. Azonban valóban el kell fogadnunk, hogy a féltékenység sosem lehet jogos, hogy sosem fejezhet ki mást, mint indokolatlan jogosultságtudatot?

Ennél a helyzet talán egy kicsivel bonyolultabb. Nem véletlenül érezhető, hogy mindez időnként, moderált formában akár jól is eshet a másiknak, mert azt üzeni: fontos vagy nekem, fontos számomra az összetartozásunk és az, hogy ebben a viszonyban ketten vagyunk. A féltékenység akkor a legintenzívebb, amikor a legsérülékenyebbek vagyunk, amikor az önbecsülésünk, a szerethetőségünkbe vetett hitünk a leginkább összekapcsolódik azzal, amilyennek a másik lát minket, vagy ha nyilvánosan is jogosnak érzünk valamilyen dolgot, amit nem kapunk meg. Az egész témakör arról szól, hogy az embert, aki iránt mi vonzódunk más kapja meg, más lehet vele, míg mi megoldás és válaszok nélkül a sötétségben maradunk.

A féltékenység egyszerre lehet pusztító erő, máskor viszont annak a jele, hogy a szó szoros értelmében a másikhoz tartozom, szeretem az adott embert, hogy az, ahogyan magamat látom, függ attól, amilyennek ő lát engem. Felmerül a kérdés: e nélkül a sebezhetőség nélkül vajon mi a céljuk és értelmük akár a romantikus, akár úgy általában az emberi viszonyainknak? Avagy a féltékenység időről időre mindenhol megjelenik, legyen az barátság, családi élet, vagy párkapcsolat. Röviden elkerülhetetlen érzelemről van szó.