A testvéri bántalmazás láthatatlan sebei

Egyre többet beszélünk a bullying témaköréről, mégis maradtak olyan területek, amelyekről alig esik szó. Ilyen a testvérek közötti sértegetés is. Gyakran hajlamosak vagyunk kisebbíteni annak súlyát, ha a sérelmek nem felnőttől, hanem egy másik gyerektől érkeznek. Holott ezek is mély, akár életre szóló sebeket hagyhatnak.

Az otthon harmóniájának egyik kulcsa, hogy a testvérek miként viszonyulnak egymáshoz. Egy szeretetteljes együttélés bizalmat, oltalmat és mintát ad más kapcsolódásainkhoz, segít elfogadni a különbségeket, valamint megtanít a konfliktusok kezelésére. A fivér nemcsak közeli szemtanúja a felnövés alatti történéseknek, hanem az egyik legerősebb kötelék is, amely a szülői kapcsolat után a megtartó erő élményét nyújthatja. Ha a családi közeg biztonságos, az megalapozza a kortársakkal és a közösséggel való kötődéseinket. Ha azonban otthon azt tanulják meg, hogy a mindennapokban nincs helye a bizalomnak, az megnehezítheti a nyitott és az őszinte kommunikációt a külvilágban is.

Konfliktus vagy bántalmazás?

A testvérek közötti féltékenység, versengés vagy kisebb veszekedések természetes részei a fejlődésnek. A szülő sokszor úgy gondolkozik, hogy nem avatkozik azonnal közbe, hanem hagyja, hogy a gyerekek saját megoldást találjanak. Ez erősítheti az önállóságukat és a problémamegoldó készségüket. A határ azonban világos, ugyanis ha a konfliktusok állandósulnak, és egyre erősebb az érzelmi, a verbális vagy a fizikai bántalmazás, akkor az elnéző hozzáállás ártalmas. A tettlegesség mindig az a vörös vonal, amelynél a család felelőssége egyértelmű és közbe kell avatkozni. A valódi jelenlét azt jelenti, hogy az anyuka és az apuka figyel, meghallgatja mindkét felet, segít felismerni a jogos sérelmeket és támogatja a kölcsönös megbocsátást. Az biztos, hogy az elszenvedő fél számára a cserbenhagyás fájdalma a legmélyebb seb. Ugyanis ha otthon sem számíthat védelemre, hogyan hihetné el, hogy a külvilágban biztonságban lesz.

Békesség mindenáron

Van, amikor a szülő nem hagyja, hogy a csemeték maguk rendezzék a konfliktust, hanem mindenáron családi idillt akar. Kötelező kiengesztelés, kierőszakolt ölelés és a látszat rendje helyreáll, de a mélyben csak nő a feszültség. A felnőtt ilyenkor csak csillapítja az indulatokat. Ugyanis ha az egyik gyereket rendre a „te légy a nagyvonalúbb” szerepébe kényszeríti, azzal igazságtalan terhet tesz rá. Ez az „okos enged” játszma azt üzeni, neki mindig tűrnie kell, hogy fennmaradjon a harmónia.

Ez a dinamika veszélyes és kisemmiző, mivel a bántó fél megerősödik abban, hogy bármit megtehet következmények nélkül. A sértett fél pedig megtanulja, hogy az érzései nem számítanak, a haragja és a fájdalma pedig tabu. A kapcsolat így egyre kevésbé bír megtartó erővel, az önvédelem lehetősége pedig szinte megszűnik.

A szeretetet és a kötődést nem lehet kikényszeríteni. Ezeket tettekkel kell kiérdemelni, amely alól a fivéri viszony sem kivétel. Ha egy kötelék több gyötrelmet ad, mint örömöt, akkor jogunk van feltenni a kérdést, hogy meddig kell kitartani. Miért kellene a „jó testvér” szerepe miatt feláldozni önmagunkat? Nem véletlen, hogy sok felnőttkori rokoni kapcsolat formális és üres gesztusokra korlátozódik.

Gyakran azoknál történik ez, ahol a szülők következetesen eltorzították a mércét, ugyanis mindig a béke volt fontosabb, mint az igazság. A kis korban kierőszakolt bocsánatkérések és ölelések felnőttként bosszulják meg magukat. Amikor már van szabadságuk dönteni, sokan inkább távolságot választanak, mivel a kierőszakolt nyugalom árát túl magasnak érezték. Holott a valódi harmónia nem a konfliktusok letagadásából születik, hanem abból, ha biztonságban megélhetik az érzéseiket és tiszteletben tartják a határaikat.