Apanapló 4. rész: A rettegett vér(farkas)cukor mérés

A 25. hét környékén jön el a terhességi vizsgálatok Rolls Royce-a, a mindenki által emlegetett és rettegett vércukorszint mérés, ami igazi kriptonitként még a legstrapabíróbb szuperman-kismamákat is képes kissé belassítani az áldott állapot száguldó hullámvasútjának majdnem kellős közepén. Kipróbáltuk.

És nem féltünk, viszont ugyanúgy, mint a többi közvélekedésre, szabályosságra és látszatra sokat adó állapotos pár igyekeztünk a lehető legkomolyabban venni a ránk váró feladatot. A feladat persze elsősorban a kismamára várt, de a feladat helyett jobb kifejezés a harc, hiszen minek nevezzünk egy olyan tevékenységet, amely során éheztetsz, tömény cukros lével itatsz és agyonszurkálsz egy magasfokon fájdalomtűrő, ám az injekciós tűkre mostanság már elég érzékeny, minden egyes falatot életmentőnek megélő, tizedesre kiszámított kalória-bevitellel rendelkező lényt.

Ennek megfelelően baráti, orvosi tanácsokkal zsebben, sok mérvadó és néhány hisztériás hangvitelű internetes fórumot végigolvasva egy egész reklámszatyornyi dologgal jelentünk meg reggel a rendelőben. SZTK, 2014. Who know? Szinte csak oxigénmaszk nem volt nálunk, viszont ásványvíz, citromlé, könyv, újság, pohár, kanál, valamint ipari, bocsánat gyógyszertári cukor igen. Utóbbit előző nap kemény száz forintért vásároltam a patikában, ezt a megannyi tizen-huszonezres számla után egyébként még most sem dolgoztam fel…

Persze a cukron kívül semmire sem volt szükség, minden flottul és gyorsan ment. Apropó, vérvételre kismamával olyan menni, mintha VIP belépőd lenne egy teltházas koncertre. A hosszan kígyózó sor mellett elhaladva külön portás (bocsánat, nővér) fogad a pultnál, igaz odabent nem welcome drink vár, koktélos pohár helyett megtöltenivaló vizeletmintás küblit nyomnak a kezedbe. Hiába, semmi sem tökéletes…

Na, de visszatérve a lényegre, nálunk az egész remekül (tudom, ahány város, annyi szokás) haladt, annyi a kellemetlenség, hogy az első vérvétel, majd cukros löttyivás után a másodikig semmit sem szabad enni, ja, és előtte, reggel sem. A két szúrás között két óra van, én lelki szemeim előtt elképzeltem, amikor anno a földszinti büfés először felfedezte a piacon tátongó hatalmas rést. Heuréka! – kiálthatott fel. Nem tudom, mennyi kismama jár hetente ebbe az intézménybe, de az tuti, hogy késő délelőtt utolsó csepp erejével mind éhes farkasként veti rá magát a kis vendéglátóegységre, ami megmagyarázza a kínálatban és kirakatban elhelyezett dísztárcsányi islerek létjogosultságát.

Szó mi szó, ezen is túlvagyunk. Jöhet a következő – mormoljuk magunkban, miközben eldöntjük, hogy mi sem romboljuk majd le a városi legendát, és jótevő felkészítőként az utánunk jövőkkel legalább két zacskót pakoltatunk tele a vér(farkas)cukor mérés előtt.

Fotó:
sxc.hu