Változtasd meg önmagad, és a világ is megváltozik!
Hacsak nem reformáljuk meg önmagunkat, lehetetlen, hogy rajtunk kívülállókon változást idézzünk elő. Amikor a saját személyiségünket felemeljük, felemeljük az egész világot.
A Vedanta a tudás tetőpontja. Ez egy ősi indiai filozófia, amely az élet alapvető kérdéseire igyekszik választ adni. Amikor a Vedanta-t terjeszteni kezdték, Swami Parthasarathy az anglikán püspök sírkövén szereplő szavakat idézte:
„Amikor fiatal és szabad voltam, a képzeletem nem ismert határokat, arról álmodtam, hogy meg fogom változtatni a világot. Ahogy idősebb és bölcsebb lettem, felfedeztem, hogy a világ nem fog megváltozni, így leadtam az elvárásaimból, és elhatároztam, hogy csak az országomat fogom megváltoztatni.
De az is állhatatosnak tűnt.
Ahogy életem alkonyába kerültem, utolsó elkeseredett kísérletként próbát tettem arra, hogy megváltoztassam a családomat, azokat, akik a legközelebb álltak hozzám, de ajjajj, egyikük sem változott.
És most, ahogy a halálos ágyamon fekszem, hirtelen rájöttem: Ha először magamat változtattam volna meg, utána megváltoztathattam volna a családomat is.
Az ebből gyűjtött inspirációból és ösztönzésből képes lehettem volna jobbá tenni az országomat, és ki tudja, talán megváltoztathattam volna az egész világot.”

Ez egy másik idézetet is magával vonz, ami Swami Rama Tirtha-tól származik:
„Az élet a magokból nő, belülről és nem kívülről. Itt van egy élő mag, egy kicsi embrió, az élet van ott, ki fog nőni belőle, lehet, hogy beletelik egy kis időbe, de valódi élet lesz és nem ámítás.”
Ezzel a tanító arra akar emlékeztetni minket, hogy a spirituális út önmagunkból indul. Hacsak nem reformáljuk meg önmagunkat, lehetetlen, hogy rajtunk kívülállókon változást idézzünk elő. Amikor a saját személyiségünket felemeljük, felemeljük az egész világot.
Rama Tirtha ezt írja:
„… a világ egy nagy, merev test és ez egy olyan test, mint az asztal egy sarka vagy pontja. Ha ezt az egy pontot megragadjuk, ha felemeljük, ha feltartjuk, ha egyesítjük, az egész világ meg lesz tisztítva, az egész világ meg lesz mozdítva, mert az egész világ egy merev, szilárd test, mint az asztal.”
Fontos, hogy küzdjünk azért, hogy a világ egy jobb hely legyen, de a megértés, hogy a világot fejlesztjük, elsősorban saját magunk értékét növeli.
Minél jobban függünk a külső cégektől, ügynökségektől és szervezetektől, amelyek megváltoztatják a világot, annál kevésbé leszünk elégedettek. Keresőként kötelességünk, hogy higgyünk az önvalónkban, a bennünk rejlő erőben. Amikor függetlenek vagyunk, de a változás már bennünk van, igazi szabadságot nyerünk, amelyet nem befolyásolnak külső körülmények. Először meg kell tanulnunk meggyógyítani saját magunkat.
Az a pillanat, amikor a figyelmünket kifelé fordítjuk, hogy megreformáljuk az elgyengült világot, az a pillanat, amikor saját magunkat elkülönítjük a világtól. Viszont ezzel meg is erősítjük egocentrikus valónkat, hogy nagy reformerek vagyunk, akik segítenek a szegény világon. Amikor a saját kimerült állapotunkat gyógyítjuk, lelkileg gazdagodunk belül, akkor automatikusan segítünk és felemelünk másokat is.
A Vedanta azt kérdezi tőlünk: „Miért kellene a világnak olyan szegénynek lennie, hogy a segítségünket kérje?
Induljunk belülről, találjuk meg a bőséget belül, és a világ természetes úton fogja azt felsokszorozni. Abban a pillanatban, amikor tele vagyunk energiával, élettel és az erő csak úgy árad belőlünk. Hitet adhatunk a világnak.
Az ego az, ami azt állítja: „Segítenem kell.” A Vedanta arra tanít, hogy legyünk olyanok, mint a nap. A nap adja az éltető erőt és az összes energiát a világnak egoizmus nélkül, önzetlenül. A nap jelenti a fényt, az energiát, a cselekvést, a pezsgést mindenki felé, csupán azzal, hogy létezik. Nem teszi közhírré, hogy létezik, nem posztolja a Facebookra. Életet ad a földnek anélkül, hogy bármit várna cserébe. A nap saját maga éli az életét, és így ad fényt mindenkinek.
Ahogy Rama Tirtha mondja:
„Csak azzal törődjünk, hogy mézet termeljünk a szívünkben, a tudás összes rózsáját megtermeljük önmagunkban, és akkor minden jönni fog, semmire sem lesz szükségünk, nem akarunk majd semmit.”
Forrás: vedantala.org
Imposztor-szindróma, hallottál már róla?
Vizsgáztál már és volt úgy, hogy nem volt felhőtlen az örömöd, mert úgy érezted, hogy nem biztos, hogy megérdemled? Lehet, hogy találkoztál az imposztor-szindróma jelenségével.
Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?
Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.
A sportszerűség fontossága
A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.
Miért hallgatunk az érzelmeinkről?
Legtöbbször félelmek, tanult minták és a sebezhetőségtől való rettegés áll az emberek közötti távolságtartás mögött. Sokan inkább a megalkuvást választják a problémákkal való szembenézés helyett. Nem azért, mert nincs bennük bátorság, hanem mert nem sajátították el a különböző szituációk megoldásához szükséges készségeket.
Társfüggőség – amikor a kapcsolat fontosabbá válik önmagunknál
A társfüggőség egy gyakran félreértett, mégis széles körben jelen lévő lelki állapot, amelyben az egyén túlzott mértékben egy másik ember szükségleteihez, elvárásaihoz és érzelmeihez igazítja a saját életét.