Menü

Chopin zenéje megküzd a halállal is

A híres zeneszerzők, zenészek életéről készült tradicionálisabb felfogású, európaibb szemléletű film témájának keresve se lehetett volna jobbat találni Chopin, párizsi, XIX. század közepi, utolsó éveinél. A küzdelme a tüdőbajjal és a felületes kapcsolatokkal egyszerre megindítónak és felemelőnek ígérkezett, mikor a lengyelek végre vászonra álmodták a történteket. A Chopin-film kissé felkavaró haláltusát ígért korhű díszletekkel, Közép-Európában kiemelkedő büdzsével és profizmussal.

A Chopin - Párizsi szonáta jelentem bevette a honi mozikat és a szívünket egyaránt. A főszereplő, Eryk Kulm megrendítően átlényegül, míg a főszereplő Liszttel való barátsága okán, megelevenedő mi fiunkat (a francia Victor Meutelet tolmácsolásában) is öröm látni. Igaz utóbbit kissé manírosnak találtam, de mondjuk ember legyen a talpán, aki Liszt Ferencet anélkül tudja hitelesen ábrázolni. A film a nemesi, nagyvárosi koncertek árnyékában egy ízig-vérig emberi sorstörténetet tár elénk. A többségében francia nyelvű mozi felesleges körök helyett ütős párbeszédekkel és gyönyörű zenével támad.

Miközben a tengerentúlon középszerű, CD és popcorn eladási segédeszközzé silányították a zenész életrajzokat (lásd Bohém rapszódia és társai vagy legutóbb a Michael), addig itt komoly téttel bírnak a látottak. Természetesen egy lengyel állami filmnél van némi pátoszos jelenet Chopin hazaszeretetéről, de ezek egyáltalán nem zavarók. Ami viszont kimagaslik, az a kosztümök és a korhangulat megmutatása. Az elmúlással való szembenézést alig láthattuk még ilyen nyíltan. Ellentétben a roppant tévéfilmes eszközökkel operáló biográfiák erdejével, mint például a nemrégi Ravel-életrajzzal, a Boleróval ellentétben, nem ugrál az időben, nem akar több lenni, mint ami.

Egy önmagát nyíltan vállaló, kerek egészet kapunk, az élet mulandóságába csomagolt parafrázist a zene örökértékűségéről. Meg persze a szűk 200 évvel ezelőtt párizsi világról egy hitelesnek ható kis szeletet, amely a történelmi hűségre törekvése közepette is dinamikus és magával ragadó tud lenni. Nem az év történelmi filmje, de nálam ott lesz a döntőben, ez szinte biztos. Addig is mindenkit biztatok, aki akár a komolyzene, akár az európai történelem barátja, hogy nyugodtan tegyen vele egy próbát. Majd hazaérve a moziból bátran szánjunk időt a chopini muzsikára is, mely túlélte alkotóját, örökké velünk marad.

Igazából színdarab

A robotika és a mesterséges intelligencia emberi érzelmi kalandokba keverése hálás téma volt már a 90-es évek végén is. A brit Sir Alan Ayckbourn világsikerű színdarabjának tavaly téli, Pesti Színházbeli magyar bemutatója nem kerülte el a honi műértő színházszeretőket. Az Igazából komédiában egy robot színész pergő öntudatra ébredését követhetjük végig remek karakterekkel, kiváló helyzetkomikai és improvizációs csomagolásban. Igazi csemege, rengeteg ötletes ruhával és díszlettel. A szerelem vajon felülírja a kibervilág törvényeit is?

Brad Pitt és kutyája a túlélésért küzd Alaszka zord vidékén

Egy egykori katona és hűséges németjuhásza egy repülőgép-szerencsétlenség után Alaszka távoli vidékén reked. A civilizációtól elszigetelve, telefon és GPS nélkül kell megtalálniuk a kiutat, miközben a rideg környezet folyamatosan próbára teszi őket.

Big, Bigger...Digger

Alejandro G. Iñárritu (21 Gramm, Babel) egy epikus rendező, nem mellékesen ő volt az első Oscar-jelölt mexikói direktor. Filmjei nem szokványos füzérei az emberi sorsoknak, amelyek szép lassan egy egységes képpé válnak bennünk. Ezúttal egy megaköltségvetéssel és részben saját sztorijával egy maró fekete komédiát/szatírát vázol elénk, ami egyszerre tűnt az elmaszkírozott Tom Cruise-zal (Magnólia, Mission Impossible) az év mozgóképes eseményének, komoly Musk- és Trump-paródiának, valamint a történelem legmeghökkentőbb sci-fijének(?). Lássuk a részleteket.

Családi dráma a gyilkos árnyékában

Nyomasztó atmoszférájával a Netflix új krimi-thrillere a kilencvenes évek sorozatgyilkos-történeteinek hangulatát idézi meg. James Ashcroft filmje izgalmas szereposztással és lendületes történetvezetéssel kínál szórakoztató kikapcsolódást, még ha akadnak is benne kihasználatlan lehetőségek.

Húsz év után is jól áll neki a Prada

Két évtized után visszatér Miranda Priestly és a Runway szerkesztősége. Az ördög Pradát visel 2. komoly kihívás elé állította az alkotókat, a folytatás azonban méltó módon viszi tovább az első rész örökségét. A film egyszerre épít a jól ismert karakterekre és a nosztalgiára, miközben a megváltozott divat- és médiavilágra is reflektál.