Egy kiskutya naplója - A lányság elveszítése

Amikor utoljára jelentkeztem a kutyás naplóval, az ebem még csak a kutyaóvodát kezdte. Most pedig már egy éves! Elrohantak ezek a hónapok, a csöpp kutyus pedig 9 kilósra növekedett, s lábai oly hosszúak, hogy megirigyelnék a modell lányok. Ő egy örökbefogadott kutyus, az első részben (Megmentett életek) elmeséltem a történetét. Az állatvédő szervezet alap előírása volt, amit szerződésben is alá kellett írnom, hogy vállalom a kutya ivartalanítását.

Nem is gondoltam ezt nagy dolognak, sőt teljes mértékben egyetértettem vele. Aki jártas és tudatos kutyás, az tisztában van vele, hogy az örökbefogadott, valamint a kedvencnek tartott kutyákat célszerű ivartalanítani, csak a tenyésztésre szánt kutyákat nem - legalábbis addig, amíg tenyésztenek velük, utána őket is. Az egészségük ezt szolgálja, továbbá olyan szinten tele vannak a menhelyek, gyepmesteri telepek, hogy egyszerűen nem lehet érv az, hogy "dehát olyan cuki kiskutyái lennének". Nem tudhatjuk, hogy milyen géneket hordoz egy örökbefogadott kutya, továbbadna-e valamilyen örökletes betegséget, és tévhit azt hinni, hogy a párosodás valamint a szülés szükséges a kutyáknak. Nem, ők az ivartalanítással lesznek a leghosszabb életűek.

Szóval ezek az észérvek, de mindez kevés a szív szavának, amikor aggódó "anyukaként" (igen, nálam a kutya családtag, és gyermekemként szeretem) gondolok arra, hogy nemsokára megműtik, majd fájdalmai lesznek, s ő az egészből semmit sem ért. Sőt mindehhez én asszisztálok, én hozok róla döntést, tehát miattam fog fájni neki...

Nem ez az első ivartalanítás, amit átélek, az előző kutyámat is megműtötték. De ő kan kutyus volt, a mostani pedig szuka, ami jóval bonyolultabb, hosszabb műtétet, nagyobb vágást jelent. Az érzéseim közepette szomorkodva gondolok arra, hogy bezzeg ez is a lányoknak nehezebb... A kan kutyám ivartalanításánál jelen voltam a műtétnél. Bírom a vért, a szervek látványát, nem borítanak ki ezek a dolgok, a kíváncsiságom erősebb. Itt azonban úgy éreztem, ez fel sem merül - azt már nem tudnám végignézni, ahogy ekkora vágást ejtenek a kiskutyám hasán.

Amiatt is erős kétségeim voltak, hogy most először láttuk a műtétet végző állatorvost, az oltásait Hippie kutyám egy másik, házhoz érkező állatorvostól kapta. Végül voltak ennek előnyei is, félelem nélkül, kíváncsian sétált be a rendelőbe. Még nem tudta, mi vár rá... Végül éppen akkor nyugodtam meg először, amikor megismerkedtem az állatorvossal és a csapatával. Látszott, hogy mindannyiuk állatbolondok, nem pedig csak állatszeretők. Az asszisztens sok jó poénjával megnevettetett ebben a nehéz helyzetben, az állatorvos pedig azonnal összecsókolozótt a kutyussal, és sok szeretetet, no meg dicséretet kapott tőlük. Nem hiába jártunk hát kutyaoviba és suliba!

Édes volt Hippie, ahogy megkapta az altató injekciót, és egy ideig még a megszokott fordulatszámon kíváncsiskodta körbe a rendelőt, majd egyszer csak lefagyott. Állt és állt, s nem mozdult, majd szép lassan nekem dőlt, s elengedték a lábai, lefektettem.

Egy óra múlva mehettünk érte, az asszisztens simogatta a műtét után, de még mélyen aludt. Hazahoztuk, s a szívem szakadt meg, amikor felébredve először megérezte a fájdalmat és felsírt. Nem volt jól azon az estén, el akart bújni, mint egy sebzett állat. Éjszakára azonban már megnyugodott, és tudott pihenni.

Tegnapelőtt volt a műtét, Hippie hol jobban, hol rosszabbul van. Sokat alszik, és furcsa neki, hogy nem lehet ugrabugrálni (előző életében nyuszi volt szerintem), mert az fáj neki. Figyelnünk kell rá, hogy ne piszkálja a sebét, mert nem szeretnénk műanyag tányért adni a fejére, azt különösen rosszul viselik a kutyák, pedig van elég gondja anélkül is. Az altatás előtti lefagyott állapotot sokszor gyakorolja még mindig: csak áll és néz, s nincs kedve megmozdulni. Sokkal ragaszkodóbb most, a közelünkben szeretne lenni.

Nagyon várom, hogy meggyógyuljon, és visszatérjen az egészséges, vidám, eleven és ugribugri énje. De tudom: jó döntést hoztunk. Teljesítettem a felelősségteljes kötelességemet, ráadásul nincs többé tüzelőbugyi. Egy tüzelést már átvészeltünk, s mind a kutyának, mind nekünk nehéz volt, hogy folyamatosan öltöztetni kellett a tüzeléskor jellemző vérzés miatt. Nekem ez különösen újdonság volt, hiszen mindig fiú kutyáink voltak.

Mindenkit bíztatok hát a kutyája ivartalanítására. Lehet, hogy nehéz ez az időszak, át kell vészelni, mégis ez a megfelelő eljárás. Aki nem hiszi, olvassa el a szakirodalmat, vagy menjen el önkénteskedni egy állatvédő szervezethez, esetleg egy sintértelepre. Máris megérti ennek a kérdésnek fontosságát!