Félmaraton fél lábbal – avagy „Mi a fenét keresek én itt?”

"Bárki, aki fut, megelőzi azt, aki gyalogol és bárki, aki gyalogol, megelőzi azt, aki üldögél."

Találó idézet, szeretem, mert szép. Futásból pedig, most jutott bőven. Egy gyönyörű félmaraton. Fél lábbal.

Akarom mondani egy lábbal.Egy hónap futáskimaradás, sérülés, fájdalmas bicegés, egy időközben kiderült velemszületett csípő rendellenesség (kicsit furán áll néhány combcsont, de annyira nem gáz) és teljes felkészületlenség, majd egy jó kis „családilag elkövetett” hányós-hasmenéses vírus az oviból (mert az még hiányzott) miatti totális legyengülés után talán (biztos) őrült ötlet volt, de a kisfiam azt mondta :"Anya, csak odamész, lefutod és kész!". Bár ilyen egyszerű lenne az élet, ahogy a gyermekek látják.

Az „Így futok én” című írásomban meséltem már egy őszi félmaratonról, most pedig ez az újabb emlékezetes nyári verseny ihlette a mai cikkem és a gondolataim. Emlékezetes szombat volt.

A futásunk előtti napig kételkedtem benne, hogy elinduljak, vagy inkább "tudjam, hol a helyem" és szurkoljak a Férjemnek a pálya szélén, de pénteken összepakoltam a futócuccom és eldőlt: futok.21 km-t kértem a lábaimtól, s megkaptam. Megcsináltam, sikerült! Még többet is, mert 22.5 km volt a táv. Mindez délben, Tihanyban, emelkedőnek, 30 fokban.

A Férjem megnyugtatott, hogy nekem csak az első 20 km lesz nehéz, a többi már megy magától! (Ő mindig meg tud nyugtatni.)

Nagyon megküzdöttem magammal (és az emelkedőkkel), de én nyertem. A holtpontokat mindig az út szélén hagytam. Egy újabb sikeres félmaraton, ahol a határaimat kerestem, de önmagamra találtam.

Tudjátok, igazából nem számít, hogy 22 km-t fut valaki, vagy kettőt. Teljesen mindegy. A "csak ennyi" szavakat már rég töröltem a szótáramból és azt sem hagyom, hogy más használja. Lényeg, hogy csinálod. Volt olyan időszakom, amikor két kilométert is alig tudtam futni és annak is borzasztóan örültem. A lényeg nem a futóalkalmazásokban rejlik (nem is használok ilyet), nem is a drága futócuccokban, futóórákban (ilyenem sincs), futócipőkben, hanem a sport szeretetében, a sporttársak iránti tiszteletben, a sport iránti alázatban mutatkozik meg, akkor, amikor az utolsó 3 km-en "behúzol" magaddal valakit kézenfogva a célba (aztán a napszemüveg alatt elsírod magad, azt úgysem nem látják). Én, ezt tettem. De emlékszem olyan akadályfutó versenyre is, amikor nekem segít valaki átlendülni a palánkon. Csak az számít, mennyire mutatsz példát a gyerekeidnek, mennyire motiválsz és segítesz másokat, mennyire támogatsz olyanokat, akiknek még egyelőre az a 2 km is kihívás, s, hogy hajlandó vagy-e hajnalban kelni vagy késő esti órákat feláldozni azért, hogy munka és család, gyerek(ek) mellett sportolhass.

Mindenkire borzasztóan büszke vagyok, aki ezért megteszi azokat a súlyos és lassú első lépéseket. Aztán, majd a többit. Hétvégén 22 kilométert futottam, ma reggel meg három kilométert. Mindegyik csodálatos dolog. 10 éve futok rendszeresen, és én 10 év múlva is itt leszek. Sok időt elvesz, de sokat ad. Az igazán lényeges ebben van, és aki ezt érti, mindent ért. Én ismét gazdagabb lettem.

"Csak egy módon indulhatunk el egy cél felé: ha ott kezdjük, ahol most vagyunk."