Coda filmkritika

A CODA című film a tavalyi évben debütált a Sundance filmfesztiválon és már ott is nagy sikereket ért el, idén pedig megkapta az alkotás a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. A film története egyfajta családtörténetként fogható fel, valamint mellette húzódik egy coming-of-age sztori is, azaz felnövéstörténet. A film mindkét műfajban megállja a helyét, megnevettetve és mégis egy nagyon komoly történetet elmesélve a nézőknek. Azonban jó helyre került-e az idei “arany szobor”?

A siket közösségek arra a felfogásra épülnek, miszerint a siketek nem fogyatékkal élő emberek. Épp emiatt a hallás javítására, visszahozására tett gyógyászati beavatkozásokra is van, hogy a halló társadalom erőltetett segítő szándékaként tekintenek. A halló társadalom valóban nehezen érti meg azt, hogy a siketség jelenthet mást is hiányon kívül. De az utóbbi évek filmjei, mint például A metál csendje azt bizonyítják, hogy igenis van igény arra – siketek és hallók részéről egyaránt – hogy ez a bensőséges világ megismerhető legyen, ezáltal képezve hidat a hallók és a nem hallók között.

Miről szól röviden?

A film története röviden egy olyan családról szól, ahol apa, anya és nagyobbik fiuk siketek, tinédzser lányuk az egyetlen, aki jó hallással született. A Rossi-család halászhajón dolgozik, ezzel keresik a pénzüket, Ruby pedig segíti a családját, ami azzal jár, hogy elalszik az iskolapadban és a tanulmányai sem mennek túl jól. A lány folyton dudorászik, és a gimnáziumban egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkezik a kórusba.

A kórusban természetesen fény derül rá, hogy Ruby tehetséges, és simán mehetne zenei egyetemre is. Azonban, hogy lehet két siket szülővel megértetni a nagy tervet, ha azok elvárják a lánytól, hogy mindent áldozzon fel a családi biznisz sikeréért?

A film egy klasszikus családtörténet, amely a maga komikumaival, de egy nagyon szívszaggató történetet mesél el. Kijelenthető, (noha ezt nehéz tényszerűen ellenőrizni) hogy ennyire realista és naturalista módon még nem ábrázolták a siketséget filmben, leszámítva a Bélier családot, amely a CODA alapját adta.

A film külön érdekessége, hogy a produkcióhoz három, a valóságban is siket színészt vettek fel, az apukát Troy Kotsur játssza valami elképesztő átéléssel, az anyuka szerepében Marlee Matlin látható, míg Ruby fivérét Daniel Durant személyesíti meg. Ők hárman azok, akik a kétórás játékidő alatt végig csak jelelve kommunikálnak, ez azonban nem akadályoz meg minket nézőként, hogy rettenetesen a szívünkhöz nőjenek. Emilia Jones a főszereplő pedig a Netflix nagy felfedezettje volt, azonban ez a szerep is remekül állt neki, és a film kedvéért megtanult jelbeszéddel kommunikálni, valamint énekelni, amely tökéletesen mutatja az elhivatottságát.

A forgatókönyvet is jegyző Sian Heder rendezésében az interperszonális kommunikáció és annak különböző módozatai kiemelten fontos szerephez jutnak. A verbalitás hegemóniáját kiszorítandó CODA anyanyelve egyértelműen a jelbeszéd lesz, de a zene – mint adó és vevő közötti üzenet – erős második helyezettként vegyül el a történetben. És noha a zenét gyakran nevezik univerzális nyelvnek, a Rossi család helyzetében éppen ennek a nyelvnek a meg nem értése okoz konfliktust.

Legyen szó bármilyen fogyatékkal vagy más testi hiányossággal élő emberről a CODA a fejünkbe vési, hogy nem szabad emiatt senkit sem elítélni. A film legerősebb momentuma az, amikor Ruby iskolai fellépése során hirtelen elvágják a hangot, és a siket családtagok szemszögéből látjuk és nem halljuk az előadást.

Megérdemli-e a film az Oscar-díjat?

Röviden, nehéz eldönteni. A film sztorija és az alakítások kiválóak. Azonban a történet mégis annyira faék egyszerűségű, hogy rengeteget elvesz a filmélményből. Emellett ritka a mai filmekre ezt mondani, de a 2 órás játékidő nagyon kevés volt a történetnek, legalább még 30 perc kellett volna arra, hogy igazán be tudja magát vésni a film a nézők emlékezetébe.

A film képi megvalósítása sem igazán kimagasló Paula Huidobro operatőr képei nem hagynak mély benyomást, beállításai egyszerű megoldásokkal dolgozzák fel a történetet, ami viszont feltűnő, hogy a CODA kevés közelítést használ annak érdekében, hogy teret adjon a jelbeszédnek. A témához mérten így az auditív világ szabadsága nő meg. A hangtalan vitákban a heves gesztusok, a kezek összeütközése hoz feszült ritmust – mintha a beszédet helyettesítenék. Másrészt ez a világ humort is kölcsönöz egyes jeleneteknek.

Az biztos, hogy mondanivalója alapján megérdemli a film az “arany szobrot”, és a maga kategóriájában az egyik legjobb film, de lehet, hogy más nagyobb költségvetésű, grandiózusabb filmmel szemben, amely szintén Oscar-díjat nyert, már kevésbé állná meg a helyét.

A CODA összességében egy magas színvonalú alkotás, amely rengeteg empátiát, szeretet tartalmaz és ezt a nézőknek is majdnem tökéletesen átadja. Azonban nagy hiányossága, hogy az egyszerű képi megvalósítás és a faék egyszerűségű forgatókönyv noha beszippantja a nézőket, de igazán maradandót nem tud alkotni. Mondanivalója és karaktereinek otthonossága miatt azonban igazi magas színvonalú filmélmény.