A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya - Kritika

Nicolas Cage a színész Nicolas Cage-et játssza el, vagyis a mémet, az ikont. A színészt ráadásul az utóbbi években divatossá vált cikizni a különböző “Zs kategóriás” filmjeiért, azonban A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában, amely remekül beszél a megkopott hírnevű színész múltbéli filmjeiről, már Ő maga is ugyanazt teszi és önmagát is remekül parodizálja.

Mi az alapsztori?

Nicolas Cage, az egykor ünnepelt hollywoodi sztár adósságban úszik és tinédzser lányával is problémás a kapcsolata – szinte, mint a valóságban –, miközben megpróbálja fenntartani annak a látszatát, hogy valójában minden rendben van körülötte. Abban reménykedik, hogy egy nagy szereppel visszatérhet (bár el sem tűnt igazából), ez azonban nem akar összejönni, és végül kénytelen elvállalni, hogy 1 millió dollár fejében részt vegyen egy kőgazdag rajongója születésnapi partiján Mallorcán.

A rajongó, Javi, Pedro Pascal, áhítattal tekint a színészre, aki minél előbb túl akar lenni a melón, hogy aztán végleg visszavonuljon, de a két férfi szépen lassan összebarátkozik a filmművészet iránti közös rajongásuknak (és a Paddington 2-nek) köszönhetően egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a CIA egy emberrablási ügy miatt le akarja fülelni Javit, akit a térség legnagyobb fegyvernepperként tartanak számon, és kémkedéssel bízzák meg Cage-et, a színész pedig egyre többet rágódik azon, hogy szép dolog-e így elárulni újdonsült barátját, de közben valahogy a pénzt is meg kell tartania.

Metakomédia és akciófilm keveréke

A film alapvetően egyfajta metakomédia műfajból indul ki, ami röviden annyit jelent, hogy egy ikonikus karakterről szóló film, amiben az ikonikus karakter önmagát játssza általában. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya így is megfelel, emellett pedig akciófilmként is jól működik. Tom Gormican író-rendező egy olyan darabot hozott össze, amely akár a saját magát játszó főszereplő munkásságának behatóbb ismerete nélkül is élvezhető. Habár a korábbi Nicolas Cage filmek folyamatosan említésre kerülnek a filmben, mint például: A szikla Ál/Arc, Con Air - A fegyencjárat, Tolvajtempó.

Emellett valamiféle bizarr módon szórakoztató mémgyűjtemény is megjelenik, de a bő 100 perces játékidő során a film sok műfaj felé kikacsint, azoknak görbe tükröt mutatva. Azonban az alapsztori ennek ellenére sem esik szét, és jól mesél a film iránti rajongásról, (férfi)barátságról és a főhőséről is. Ráadásul a spanyol multimilliomost alakító Pedro Pascal majdnem ellopja a show-t Cage elől, akivel nagyszerű párost alkot, és néha elhisszük róla, hogy akár egy veszélyes bűnöző is lehet, miközben annyira rajong a hollywoodi színészért, hogy egy egész szentélyt építtet neki.

Magyarként pedig külön öröm kiszúrni a forgatási helyszínnek használt Budai Várat, vagy éppen az Uránia Nemzeti Filmszínház egyik termét, ahol Nicolas Cage, Neil Patrick Harris társaságában tekinti meg a saját maga által alkotott és eljátszott filmet. Ráadásul a film túlnyomó részének többségét Magyarországon forgatták.

A film egyik problémáját mindenképp a hemzsegő klisék jelentik, amik még akár jók is lehetnének. Azonban a karakterek is szinte csak vázlatosak, ráadásul a történet sem túl bonyolult, habár a film végén azért néhány pillanatig lehet izgulni mindkét főszereplőért, de ennél a filmnél senki sem akart volna rossz véget. Az akciózások mellett egy másik nagyon jó húzás a fiatal Nicky Cage felbukkanása volt, akinek ugyan vannak momentumai, de Pascal és Cage egymásra találása mellett elnézegettük volna hosszabban a két Cage jeleneteit is.

Egy jól sikerült egyszer elsüthető poén

Aki Nicolas Cage visszatérés vár, annak még mindenképp várnia kell, mert valójában Nic Cage el sem tűnt. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya csak egy egyszer elsüthető poén és történet. Annak viszont kiváló, és Cage munkásságának tisztelői mellett egy önfeledt szűk két órával ajándékozhat meg bárkit, aki vevő egy könnyed, karakterközpontú akcióvígjátékra, ami ráadásul ahogy a film is kiemeli férfiközpontú.

A történet sodrása is magával ragad, az őrült és vicces üldözések, leszámolások között mindig a megfelelő ütemben érkezik egy-egy csendesebb, dumálósabb rész, ami pont addig tart, hogy ne váljon unalmassá. A két főszereplő között nagyon jól működik az összhang, és ez az egész nem valamiféle kínos zűrzavar, amikkel Nic Cage az elmúlt néhány évben próbálkozott, hanem egy szórakoztató, izgalmas kaland.