Menü

Lélegzetelállító vadászrepülés - Top Gun: Maverick

A Top Gun: Maverick szinte azonos képlettel készült és épül fel, mint elődje. Azonban itt a filmes akciózáson és vadászrepülésen túl, egy émelyítő és sokszor szinte kellemetlenül klisés szerelmi történetet mesél el a film. Különösen az első Top Gun olyasfajta soft-propaganda, amelyért valószínűleg az Egyesült Államokbeli nézőközönség odavan, azonban európai szemmel már-már kellemetlen lehet nézni, a bőrkabátos motoros katonát, a klisés megfeddéseket a katonaságon belül, ahol aztán természetesen mindig az lesz amit főszereplőnk szeretne. A film utolsó fél órája pedig olyan szintre emeli az akciófilm fogalmát, hogy az valószínűleg egyedülálló a világon.

A már veterán, de ugyanannyira vakmerő Pete “Maverick” Mitchell, Tom Cruise, visszatérése, s immáron oktatóként tevékenykedő története egy fokkal érdekesebb, mint az eredeti borzasztóan semmilyen cselekménye. A dramaturgia is érettebb egy fokkal, de tényleg csak egyetlen fokkal. Szerencsére viszont a látványvilág, technikai megvalósítás van előtérbe helyezve, nem pedig a történet, dráma vagy a személyes sorsok.

A Pennyvel (Jennifer Connelly) való romantikus szál az, ami a legkidolgozatlanabb az egész filmben, és a csak erre szánt 25-30 percet másra is szánhatta volna a film, akár az érzelmi szál jobb kidolgozására is, mintsem a két karakter mutogatására és természetesen klisés romantikázásra.

Az itt elcsépelt idő helyett Joseph Kosinski, valamint az lehet az érzésünk, hogy Tom Cruise, (noha ő hivatalosan nem rendezője a filmnek) több időt szánhattak volna Maverick és a Miles Teller által megformált Bradley 'Rooster' Bradshaw kapcsolatának kibontására, aki – ahogy arra fedőneve is utal – az első rész tragikusan elhunyt Goose-jának, tehát a címszereplő legjobb barátjának fia. Dramaturgiát tekintve ez a vonal behozása volt a Top Gun: Maverick legjobban működő innovációja, ami ha a maga végtelen kiszámíthatóságában is ugyan, de szép lezárást kapott.

Másrészt a film az elődjéhez hasonlóan nem egy tényleges akciófilmet mesél el a legelejétől kezdve, hanem a Top Gun csapat tagjainak kiválasztott fiktív napjait. Azonban a film megközelítőleg kétharmadánál történik egy éles váltás, mikor is az előd által minimálisan megalapozott érzelmi töltet is szintet tud lépni, és végre megkezdődik mindaz, amiért jegyet váltottunk a Top Gun: Maverickre, avagy a kőkemény akciójelenetek. Pilótáink, valamint Maverick olyan feladattal néznek szembe, amelyben egy atomreaktor fűtőelem tárolóját kell felrobbantani egy völgyben. Noha nézőként eszünkbe juthat a gondolat, hogy ma már ezt nem lehetne-e valahogy máshogy megoldani, de akkor…mi lenne a film alapja.

Az ezután következő 30-40 percet pedig egy annyira intenzív filmélményen keresztül élhetjük át, hogy az szinte leírhatatlan, vadászgépekkel való csatázás, katapultálás, helikopter csata. Másrészt a vadászgépekben való akciózás immáron már nem az ügyesen kivitelezett trükkök és a CGI jól festő találkozása, hanem bizony a nyers valóság: Tom Cruise és csapata több hetes kiképzésen esett át annak érdekében, hogy kibírhassák azokat a G erőket, amik egy valódi pilótát is érnek a levegőben. Ugyanis a színészgárda ténylegesen ott ült az égi bestiákon egy tapasztalt pilóta mögött, és élesben vették fel a Maverick lélegzetelállító szekvenciáit a gravitációs erőkkel, valamint a technika nehézségeivel dacolva.

Valójában az akció- és csatajelenetekben látott mérhetetlen ambíció és vakmerőség az, ami a film fő vonzereje. Ezt pedig a kiszámítható párbeszédek, és a klisés húzások sem tudják érdemben elrontani. A film technikailag, képi megvalósításában egy őrületes hullámvasút, amelyért Claudio Miranda operatőr felelt. Azonban nagy kár, hogy a történet érzelmileg nem lett eléggé kibontva.

A film érezhetően Tom Cruise egyéni látás- és gondolkodásmódja alapján, a rá jellemző profizmussal készült, amit a színész talán minden eddiginél jobban élvezett, és ez érthető is. A történetnek megvannak a maga hibái, hiányosságai. Azonban a képi megvalósítás, az akciójelenetek és a grandiózus lezárás annyira erősek, hogy könnyen lehet a jövőből visszanézve a Top Gun: Maverick is egy ikonikus alapmű lesz.

Chopin zenéje megküzd a halállal is

A híres zeneszerzők, zenészek életéről készült tradicionálisabb felfogású, európaibb szemléletű film témájának keresve se lehetett volna jobbat találni Chopin, párizsi, XIX. század közepi, utolsó éveinél. A küzdelme a tüdőbajjal és a felületes kapcsolatokkal egyszerre megindítónak és felemelőnek ígérkezett, mikor a lengyelek végre vászonra álmodták az élettörténetének ezt a szeletét. A Chopin-film kissé felkavaró haláltusát ígért korhű díszletekkel, Közép-Európában kiemelkedő büdzsével és profizmussal. Lássuk, hát, hogy a most mozijainkban elstartoló Chopin - Párizsi szonáta kiemelkedik-e a biográfiai eredetű tévéfilmek erdejéből, vagy csak egy túltolt marketing piruett?

Harcra született: Mortal Kombatra fel!

Az egyik kedvelt 90-es évekbeli videójátékunk adaptációja újra visszatért a vászonra. A Mortal Kombat fénykorában egy generáció egyik meghatározó élménye volt. A készítők ugyanazok, mint a 2021-es remake esetében, itt azonban nagyobb a tét és a költségvetés. Szkeptikusan vártuk a második részt, de remek trükköket, fényképezést és véres küzdelmet joggal reméltünk az új kalandtól. Lássuk megfelelnek-e a látottak az elvárásainknak!

Michael Jackson legendájának nyomában

Michael Jackson nagyon megosztó életutat hagyott maga után. Minden idők egyik legkiemelkedőbb táncosának és énekesének története rengeteg megfilmesíthető motívumot tartalmazott. Az örökséget felügyelők pedig elérkezettnek látták az időt egy egész estét filmmel elvinni minket egy nosztalgiavasútra, megnyerték rendezőnek a biztoskezű Antoine Fuqua-t (Kiképzés, A nap könnyei). A főszerepben Jaafar Jackson (a legenda unokaöccse) mindenkit meglepett, a zene kolosszális, mega reklám promóció, a hangulat adott. A zajos kezdeti sikerek mellett itt volt az ideje, hogy utána nézzünk a film valós értékének.

Az emberi teremtés tragédiája

Az elvakult kutató orvos által holtból élő ember teremtésének legendája, Mary Shelley angol romantikus regénye, a Frankenstein, rengeteg feldolgozást megélt már vásznon és a világot jelentő deszkákon egyaránt. Azonban a Vígszínházban két hónapja sikerrel futó adaptáció, a Frankenstein – A modern Prométheusz mégis különleges élményt ígért. Hatalmas díszletek, alapmű íránti tisztelettel teli átiratot, ami követi a regényt de újabb vetületekkel gazdagítja is azt. A Garai Judit és Hegymegi Máté (egyben rendező) által írt darab különleges, kiemelt esemény, efelől nem volt kétség. Lássuk a részleteket.

A bömballban minden lehetséges

A kosárlabdáról eddig is igyekeztek rajzfilmszerű keretek között vicces meséket elmesélni (legismertebb a Space Jam I-II). Ezek nem mellékelték a humort, de valahogy nem nagyon sikerült összekötni a labdás sportot az amerikai filmek egyik legfelkapottabb momentumával, jelesül a lesajnált, jólelkű „amatőr” felemelkedés történetével. Itt volt az ideje a Goat - Will, a bajnok befutásának a műfaj kánonjában. Egy kis kecske, Will üstökösszerű sportsikereinek kellemes perceit ígérte a mozi a legkisebbeknek és a nagyobb, gyereklelkű NBA-rajongóknak egyaránt.