Menü

Lélegzetelállító vadászrepülés - Top Gun: Maverick

A Top Gun: Maverick szinte azonos képlettel készült és épül fel, mint elődje. Azonban itt a filmes akciózáson és vadászrepülésen túl, egy émelyítő és sokszor szinte kellemetlenül klisés szerelmi történetet mesél el a film. Különösen az első Top Gun olyasfajta soft-propaganda, amelyért valószínűleg az Egyesült Államokbeli nézőközönség odavan, azonban európai szemmel már-már kellemetlen lehet nézni, a bőrkabátos motoros katonát, a klisés megfeddéseket a katonaságon belül, ahol aztán természetesen mindig az lesz amit főszereplőnk szeretne. A film utolsó fél órája pedig olyan szintre emeli az akciófilm fogalmát, hogy az valószínűleg egyedülálló a világon.

A már veterán, de ugyanannyira vakmerő Pete “Maverick” Mitchell, Tom Cruise, visszatérése, s immáron oktatóként tevékenykedő története egy fokkal érdekesebb, mint az eredeti borzasztóan semmilyen cselekménye. A dramaturgia is érettebb egy fokkal, de tényleg csak egyetlen fokkal. Szerencsére viszont a látványvilág, technikai megvalósítás van előtérbe helyezve, nem pedig a történet, dráma vagy a személyes sorsok.

A Pennyvel (Jennifer Connelly) való romantikus szál az, ami a legkidolgozatlanabb az egész filmben, és a csak erre szánt 25-30 percet másra is szánhatta volna a film, akár az érzelmi szál jobb kidolgozására is, mintsem a két karakter mutogatására és természetesen klisés romantikázásra.

Az itt elcsépelt idő helyett Joseph Kosinski, valamint az lehet az érzésünk, hogy Tom Cruise, (noha ő hivatalosan nem rendezője a filmnek) több időt szánhattak volna Maverick és a Miles Teller által megformált Bradley 'Rooster' Bradshaw kapcsolatának kibontására, aki – ahogy arra fedőneve is utal – az első rész tragikusan elhunyt Goose-jának, tehát a címszereplő legjobb barátjának fia. Dramaturgiát tekintve ez a vonal behozása volt a Top Gun: Maverick legjobban működő innovációja, ami ha a maga végtelen kiszámíthatóságában is ugyan, de szép lezárást kapott.

Másrészt a film az elődjéhez hasonlóan nem egy tényleges akciófilmet mesél el a legelejétől kezdve, hanem a Top Gun csapat tagjainak kiválasztott fiktív napjait. Azonban a film megközelítőleg kétharmadánál történik egy éles váltás, mikor is az előd által minimálisan megalapozott érzelmi töltet is szintet tud lépni, és végre megkezdődik mindaz, amiért jegyet váltottunk a Top Gun: Maverickre, avagy a kőkemény akciójelenetek. Pilótáink, valamint Maverick olyan feladattal néznek szembe, amelyben egy atomreaktor fűtőelem tárolóját kell felrobbantani egy völgyben. Noha nézőként eszünkbe juthat a gondolat, hogy ma már ezt nem lehetne-e valahogy máshogy megoldani, de akkor…mi lenne a film alapja.

Az ezután következő 30-40 percet pedig egy annyira intenzív filmélményen keresztül élhetjük át, hogy az szinte leírhatatlan, vadászgépekkel való csatázás, katapultálás, helikopter csata. Másrészt a vadászgépekben való akciózás immáron már nem az ügyesen kivitelezett trükkök és a CGI jól festő találkozása, hanem bizony a nyers valóság: Tom Cruise és csapata több hetes kiképzésen esett át annak érdekében, hogy kibírhassák azokat a G erőket, amik egy valódi pilótát is érnek a levegőben. Ugyanis a színészgárda ténylegesen ott ült az égi bestiákon egy tapasztalt pilóta mögött, és élesben vették fel a Maverick lélegzetelállító szekvenciáit a gravitációs erőkkel, valamint a technika nehézségeivel dacolva.

Valójában az akció- és csatajelenetekben látott mérhetetlen ambíció és vakmerőség az, ami a film fő vonzereje. Ezt pedig a kiszámítható párbeszédek, és a klisés húzások sem tudják érdemben elrontani. A film technikailag, képi megvalósításában egy őrületes hullámvasút, amelyért Claudio Miranda operatőr felelt. Azonban nagy kár, hogy a történet érzelmileg nem lett eléggé kibontva.

A film érezhetően Tom Cruise egyéni látás- és gondolkodásmódja alapján, a rá jellemző profizmussal készült, amit a színész talán minden eddiginél jobban élvezett, és ez érthető is. A történetnek megvannak a maga hibái, hiányosságai. Azonban a képi megvalósítás, az akciójelenetek és a grandiózus lezárás annyira erősek, hogy könnyen lehet a jövőből visszanézve a Top Gun: Maverick is egy ikonikus alapmű lesz.

Ahol a folyami rákok énekelnek - a filmajánló

Három évvel ezelőtt olvastam egy - véleményem szerint nagyon jó – könyvet, melynek a könyvajánlóját megjelentettük lapunk online hasábjain, most viszont volt szerencsém megnézni az ebből készült lebilincselő filmadaptációt is. Filmajánló következik.

Free Guy – a valótlan megvalósítása

A Free Guy (2021) az akció, a vígjáték és a kalandok világát egy videojátékon keresztül hozza el nekünk, ezzel eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen kiszakadni egy előre megtervezett univerzum falai közül.

Sokat markol, de keveset fog

A nemrégiben debütált Nincs baj, drágámnak a már körülötte zajló felhajtás, és “köpködés” történet elég nagy felhajtást csinál. Olivia Wilde filmje akkor a legjobb, mikor csak Florence Pugh van képernyőn, vagy mikor képi eszközökkel próbálja elmesélni az általa szürreálisnak, nézőként legtöbbször csak katyvaszosnak látott jeleneteket a képzeletbeli 50-es évek Amerikájában.

Francia Riviéra? Nem, Balaton

A Nyugati nyaralás című magyar film nemrég került a mozikba és már korábban is elég nagy felhajtást kapott. A késői Kádár-korszakon keresztül bemutatott Maurer család kémjátszmával átszőtt nyaralása olyan, mint egy ideális nyaralás humoros, nosztalgikus és érdekes. Nézőként pedig garantálva van a nevetés és az izgalom egyszerre.

Ez a vonat már célba is ért

A Japán kultúráról már rengeteg film született, a felkelő Nap országa mindig jó alapanyag egy akciófilmhez. Brad Pitt pedig A gyilkos járatban próbára is teszi magát, több karakterrel együttesen, azonban képes-e a japán expressz gyorsaságával, precizitásával és kényelmével is felvenni a versenyt, és egy legalább annyira jó filmet elvinni a hátán, mint a híres japán precizitás?