Menü

Lélegzetelállító vadászrepülés - Top Gun: Maverick

A Top Gun: Maverick szinte azonos képlettel készült és épül fel, mint elődje. Azonban itt a filmes akciózáson és vadászrepülésen túl, egy émelyítő és sokszor szinte kellemetlenül klisés szerelmi történetet mesél el a film. Különösen az első Top Gun olyasfajta soft-propaganda, amelyért valószínűleg az Egyesült Államokbeli nézőközönség odavan, azonban európai szemmel már-már kellemetlen lehet nézni, a bőrkabátos motoros katonát, a klisés megfeddéseket a katonaságon belül, ahol aztán természetesen mindig az lesz amit főszereplőnk szeretne. A film utolsó fél órája pedig olyan szintre emeli az akciófilm fogalmát, hogy az valószínűleg egyedülálló a világon.

A már veterán, de ugyanannyira vakmerő Pete “Maverick” Mitchell, Tom Cruise, visszatérése, s immáron oktatóként tevékenykedő története egy fokkal érdekesebb, mint az eredeti borzasztóan semmilyen cselekménye. A dramaturgia is érettebb egy fokkal, de tényleg csak egyetlen fokkal. Szerencsére viszont a látványvilág, technikai megvalósítás van előtérbe helyezve, nem pedig a történet, dráma vagy a személyes sorsok.

A Pennyvel (Jennifer Connelly) való romantikus szál az, ami a legkidolgozatlanabb az egész filmben, és a csak erre szánt 25-30 percet másra is szánhatta volna a film, akár az érzelmi szál jobb kidolgozására is, mintsem a két karakter mutogatására és természetesen klisés romantikázásra.

Az itt elcsépelt idő helyett Joseph Kosinski, valamint az lehet az érzésünk, hogy Tom Cruise, (noha ő hivatalosan nem rendezője a filmnek) több időt szánhattak volna Maverick és a Miles Teller által megformált Bradley 'Rooster' Bradshaw kapcsolatának kibontására, aki – ahogy arra fedőneve is utal – az első rész tragikusan elhunyt Goose-jának, tehát a címszereplő legjobb barátjának fia. Dramaturgiát tekintve ez a vonal behozása volt a Top Gun: Maverick legjobban működő innovációja, ami ha a maga végtelen kiszámíthatóságában is ugyan, de szép lezárást kapott.

Másrészt a film az elődjéhez hasonlóan nem egy tényleges akciófilmet mesél el a legelejétől kezdve, hanem a Top Gun csapat tagjainak kiválasztott fiktív napjait. Azonban a film megközelítőleg kétharmadánál történik egy éles váltás, mikor is az előd által minimálisan megalapozott érzelmi töltet is szintet tud lépni, és végre megkezdődik mindaz, amiért jegyet váltottunk a Top Gun: Maverickre, avagy a kőkemény akciójelenetek. Pilótáink, valamint Maverick olyan feladattal néznek szembe, amelyben egy atomreaktor fűtőelem tárolóját kell felrobbantani egy völgyben. Noha nézőként eszünkbe juthat a gondolat, hogy ma már ezt nem lehetne-e valahogy máshogy megoldani, de akkor…mi lenne a film alapja.

Az ezután következő 30-40 percet pedig egy annyira intenzív filmélményen keresztül élhetjük át, hogy az szinte leírhatatlan, vadászgépekkel való csatázás, katapultálás, helikopter csata. Másrészt a vadászgépekben való akciózás immáron már nem az ügyesen kivitelezett trükkök és a CGI jól festő találkozása, hanem bizony a nyers valóság: Tom Cruise és csapata több hetes kiképzésen esett át annak érdekében, hogy kibírhassák azokat a G erőket, amik egy valódi pilótát is érnek a levegőben. Ugyanis a színészgárda ténylegesen ott ült az égi bestiákon egy tapasztalt pilóta mögött, és élesben vették fel a Maverick lélegzetelállító szekvenciáit a gravitációs erőkkel, valamint a technika nehézségeivel dacolva.

Valójában az akció- és csatajelenetekben látott mérhetetlen ambíció és vakmerőség az, ami a film fő vonzereje. Ezt pedig a kiszámítható párbeszédek, és a klisés húzások sem tudják érdemben elrontani. A film technikailag, képi megvalósításában egy őrületes hullámvasút, amelyért Claudio Miranda operatőr felelt. Azonban nagy kár, hogy a történet érzelmileg nem lett eléggé kibontva.

A film érezhetően Tom Cruise egyéni látás- és gondolkodásmódja alapján, a rá jellemző profizmussal készült, amit a színész talán minden eddiginél jobban élvezett, és ez érthető is. A történetnek megvannak a maga hibái, hiányosságai. Azonban a képi megvalósítás, az akciójelenetek és a grandiózus lezárás annyira erősek, hogy könnyen lehet a jövőből visszanézve a Top Gun: Maverick is egy ikonikus alapmű lesz.

A fiúk is szomorúak csak nevetnek rajta - A kaszkadőr

A nemrégiben megjelent A kaszkadőr egyfajta bemutatása azon szakmának, ami nélkül a filmezés lehet nem is létezhetne. Az alkotás attraktív akciójeleneteken keresztül bemutatott szerelmi történet, ami közben meglovagolja a retró stílus világát is. Kitekint rengeteg ikonikus 80-as évekbeli alkotásra, és közben nézői szempontból egész végig fenntartja a karakterekért való izgalmat.

Bad Boys - Mindent vagy többet

Michael Bay az első két Bad Boys mozival a 90-es és a 2000-es években is megmutatta, miként kell korhatáros, mégis szórakoztató akció-vígjátékot rendezni. A két főhős, a dumák és a stílus emlékezetessé tették az akkori összképet. 17 évvel később napvilágot látott a Mindörökké rosszfiúk alcímre hallgató, afféle “visszatérés”, immár Bay nélkül. Adil el Arbi és Billal Fallah akkor elkészítették a franchise legsikeresebb darabját, ami után most jött is egy 4. rész, teljesen újult erővel.

A valódi szelíd motorosok kálváriája

A Motorosok egy letűnt korszak tesztoszteronszagú fényképalbumának bűvöletével árulja magát. A színészgárda pazar: a tüneményes Jodie Comer a szerelmes főhősnő, az überkemény Tom Hardy a bandavezér, szexi ösztönember, a vágy tárgya pedig Austin Butler. A rendező Jeff Nichols (Mud, Take shelder) dokumentarista alapossággal mutatja be a valódi „Szelíd motorosokat” azaz egy 60-as évekbeli Chicago-i motorosbanda fénykorát és átfordulását a bűnbe.

A sötétség ébredése – Az akolitus

A Star Wars egyelőre nem tudott elszakadni a Skywalker korszaktól sorozatok szintjén sem, az Andor és az Ahsoka is felidézték azt. A nemrég megjelent Az akolitus a köztársaság fénykorába kalauzolja el a nézőket, és üde színfoltja a Star Wars élőszereplős világának. Kicsit krimi, kicsit fantasy, és persze némi drámával is fűszerezik az alkotást, a kezdés nagyon ígéretes, viszont kérdéses, hogy mit hoz az évad többi része.

Esztétikusan szórakoztató világvége

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a videójáték-adaptációk aranykorát éljük, az utóbbi években kritikai és anyagi sikereket is arattak a különféle videójátékokból készült filmek. Gondolhatunk itt a League of Legends-ből készült Arcane-ra, ami animációs filmként a Netflixen aratott nagy sikert, vagy a Super Mario Bros.-ra. Valamint a Last of Us tavaly évi sikere után meg is érkezett egy újabb posztapokaliptikus játék képernyőre adaptálása a Fallout széria, ami egy fokkal még magasabbra teszi a lécet.