Menü

Lélegzetelállító vadászrepülés - Top Gun: Maverick

A Top Gun: Maverick szinte azonos képlettel készült és épül fel, mint elődje. Azonban itt a filmes akciózáson és vadászrepülésen túl, egy émelyítő és sokszor szinte kellemetlenül klisés szerelmi történetet mesél el a film. Különösen az első Top Gun olyasfajta soft-propaganda, amelyért valószínűleg az Egyesült Államokbeli nézőközönség odavan, azonban európai szemmel már-már kellemetlen lehet nézni, a bőrkabátos motoros katonát, a klisés megfeddéseket a katonaságon belül, ahol aztán természetesen mindig az lesz amit főszereplőnk szeretne. A film utolsó fél órája pedig olyan szintre emeli az akciófilm fogalmát, hogy az valószínűleg egyedülálló a világon.

A már veterán, de ugyanannyira vakmerő Pete “Maverick” Mitchell, Tom Cruise, visszatérése, s immáron oktatóként tevékenykedő története egy fokkal érdekesebb, mint az eredeti borzasztóan semmilyen cselekménye. A dramaturgia is érettebb egy fokkal, de tényleg csak egyetlen fokkal. Szerencsére viszont a látványvilág, technikai megvalósítás van előtérbe helyezve, nem pedig a történet, dráma vagy a személyes sorsok.

A Pennyvel (Jennifer Connelly) való romantikus szál az, ami a legkidolgozatlanabb az egész filmben, és a csak erre szánt 25-30 percet másra is szánhatta volna a film, akár az érzelmi szál jobb kidolgozására is, mintsem a két karakter mutogatására és természetesen klisés romantikázásra.

Az itt elcsépelt idő helyett Joseph Kosinski, valamint az lehet az érzésünk, hogy Tom Cruise, (noha ő hivatalosan nem rendezője a filmnek) több időt szánhattak volna Maverick és a Miles Teller által megformált Bradley 'Rooster' Bradshaw kapcsolatának kibontására, aki – ahogy arra fedőneve is utal – az első rész tragikusan elhunyt Goose-jának, tehát a címszereplő legjobb barátjának fia. Dramaturgiát tekintve ez a vonal behozása volt a Top Gun: Maverick legjobban működő innovációja, ami ha a maga végtelen kiszámíthatóságában is ugyan, de szép lezárást kapott.

Másrészt a film az elődjéhez hasonlóan nem egy tényleges akciófilmet mesél el a legelejétől kezdve, hanem a Top Gun csapat tagjainak kiválasztott fiktív napjait. Azonban a film megközelítőleg kétharmadánál történik egy éles váltás, mikor is az előd által minimálisan megalapozott érzelmi töltet is szintet tud lépni, és végre megkezdődik mindaz, amiért jegyet váltottunk a Top Gun: Maverickre, avagy a kőkemény akciójelenetek. Pilótáink, valamint Maverick olyan feladattal néznek szembe, amelyben egy atomreaktor fűtőelem tárolóját kell felrobbantani egy völgyben. Noha nézőként eszünkbe juthat a gondolat, hogy ma már ezt nem lehetne-e valahogy máshogy megoldani, de akkor…mi lenne a film alapja.

Az ezután következő 30-40 percet pedig egy annyira intenzív filmélményen keresztül élhetjük át, hogy az szinte leírhatatlan, vadászgépekkel való csatázás, katapultálás, helikopter csata. Másrészt a vadászgépekben való akciózás immáron már nem az ügyesen kivitelezett trükkök és a CGI jól festő találkozása, hanem bizony a nyers valóság: Tom Cruise és csapata több hetes kiképzésen esett át annak érdekében, hogy kibírhassák azokat a G erőket, amik egy valódi pilótát is érnek a levegőben. Ugyanis a színészgárda ténylegesen ott ült az égi bestiákon egy tapasztalt pilóta mögött, és élesben vették fel a Maverick lélegzetelállító szekvenciáit a gravitációs erőkkel, valamint a technika nehézségeivel dacolva.

Valójában az akció- és csatajelenetekben látott mérhetetlen ambíció és vakmerőség az, ami a film fő vonzereje. Ezt pedig a kiszámítható párbeszédek, és a klisés húzások sem tudják érdemben elrontani. A film technikailag, képi megvalósításában egy őrületes hullámvasút, amelyért Claudio Miranda operatőr felelt. Azonban nagy kár, hogy a történet érzelmileg nem lett eléggé kibontva.

A film érezhetően Tom Cruise egyéni látás- és gondolkodásmódja alapján, a rá jellemző profizmussal készült, amit a színész talán minden eddiginél jobban élvezett, és ez érthető is. A történetnek megvannak a maga hibái, hiányosságai. Azonban a képi megvalósítás, az akciójelenetek és a grandiózus lezárás annyira erősek, hogy könnyen lehet a jövőből visszanézve a Top Gun: Maverick is egy ikonikus alapmű lesz.

Imposztorra várva

Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.

Piramisjátékra épült a magyar álom

Az RTL Bróker Marcsi sorozatát jelentős előzetes elvárások kísérték, amelyeknek az alkotás kétségkívül megfelelt, sőt, túl is szárnyalta azokat. Már az első képkockák beszippantanak: az 1990-es évek vidéki Magyarországát a díszletek, a zenék, a ruhák és a karcagi utcák tökéletesen hozzák vissza. Nemcsak nosztalgia ez, hanem korrajz arról, hogyan válhatott egy banki alkalmazottból országos szélhámossá valaki.

Lázadni kell, ennyi az egész?

Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Megszületett a Trump-érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy maró humorú középső ujj mindenkinek, ami egy tesztoszteronbombába csomagolt korrajz is egyben? Ennek jártam utána.

Daryl Dixon Spanyolországban

A The Walking Dead-univerzum folyamatosan képes megújulni, ha nem is minden szempontból, de legalább vizuálisan. A Daryl Dixon-széria harmadik évada erre a legfrissebb bizonyíték. Ugyanis a cselekmény Franciaországból egy rövid időre Londonba, majd Spanyolországba helyeződik át, és ez a váltás alapvetően megváltoztatja a sorozat hangulatát.

Halálos séta

A hosszú menetelés nem a klasszikus King-horrorok közé tartozik, hanem egy feszült és lélekpróbáló thriller, amelyben ötven fiú indul el egy halálmenetre, ahol a szabály egyszerű: aki megáll, meghal. A film naturalista ábrázolása, erős dialógusai és színészi alakításai – különösen Cooper Hoffman, David Jonasson és Mark Hamill játékával – folyamatos feszültséget teremtenek. Bár pszichésen megterhelő és helyenként brutális, mély társadalomkritikája és valóságshow-szerű bemutatása miatt elgondolkodtató élményt kínál.