Menü

Lélegzetelállító vadászrepülés - Top Gun: Maverick

A Top Gun: Maverick szinte azonos képlettel készült és épül fel, mint elődje. Azonban itt a filmes akciózáson és vadászrepülésen túl, egy émelyítő és sokszor szinte kellemetlenül klisés szerelmi történetet mesél el a film. Különösen az első Top Gun olyasfajta soft-propaganda, amelyért valószínűleg az Egyesült Államokbeli nézőközönség odavan, azonban európai szemmel már-már kellemetlen lehet nézni, a bőrkabátos motoros katonát, a klisés megfeddéseket a katonaságon belül, ahol aztán természetesen mindig az lesz amit főszereplőnk szeretne. A film utolsó fél órája pedig olyan szintre emeli az akciófilm fogalmát, hogy az valószínűleg egyedülálló a világon.

A már veterán, de ugyanannyira vakmerő Pete “Maverick” Mitchell, Tom Cruise, visszatérése, s immáron oktatóként tevékenykedő története egy fokkal érdekesebb, mint az eredeti borzasztóan semmilyen cselekménye. A dramaturgia is érettebb egy fokkal, de tényleg csak egyetlen fokkal. Szerencsére viszont a látványvilág, technikai megvalósítás van előtérbe helyezve, nem pedig a történet, dráma vagy a személyes sorsok.

A Pennyvel (Jennifer Connelly) való romantikus szál az, ami a legkidolgozatlanabb az egész filmben, és a csak erre szánt 25-30 percet másra is szánhatta volna a film, akár az érzelmi szál jobb kidolgozására is, mintsem a két karakter mutogatására és természetesen klisés romantikázásra.

Az itt elcsépelt idő helyett Joseph Kosinski, valamint az lehet az érzésünk, hogy Tom Cruise, (noha ő hivatalosan nem rendezője a filmnek) több időt szánhattak volna Maverick és a Miles Teller által megformált Bradley 'Rooster' Bradshaw kapcsolatának kibontására, aki – ahogy arra fedőneve is utal – az első rész tragikusan elhunyt Goose-jának, tehát a címszereplő legjobb barátjának fia. Dramaturgiát tekintve ez a vonal behozása volt a Top Gun: Maverick legjobban működő innovációja, ami ha a maga végtelen kiszámíthatóságában is ugyan, de szép lezárást kapott.

Másrészt a film az elődjéhez hasonlóan nem egy tényleges akciófilmet mesél el a legelejétől kezdve, hanem a Top Gun csapat tagjainak kiválasztott fiktív napjait. Azonban a film megközelítőleg kétharmadánál történik egy éles váltás, mikor is az előd által minimálisan megalapozott érzelmi töltet is szintet tud lépni, és végre megkezdődik mindaz, amiért jegyet váltottunk a Top Gun: Maverickre, avagy a kőkemény akciójelenetek. Pilótáink, valamint Maverick olyan feladattal néznek szembe, amelyben egy atomreaktor fűtőelem tárolóját kell felrobbantani egy völgyben. Noha nézőként eszünkbe juthat a gondolat, hogy ma már ezt nem lehetne-e valahogy máshogy megoldani, de akkor…mi lenne a film alapja.

Az ezután következő 30-40 percet pedig egy annyira intenzív filmélményen keresztül élhetjük át, hogy az szinte leírhatatlan, vadászgépekkel való csatázás, katapultálás, helikopter csata. Másrészt a vadászgépekben való akciózás immáron már nem az ügyesen kivitelezett trükkök és a CGI jól festő találkozása, hanem bizony a nyers valóság: Tom Cruise és csapata több hetes kiképzésen esett át annak érdekében, hogy kibírhassák azokat a G erőket, amik egy valódi pilótát is érnek a levegőben. Ugyanis a színészgárda ténylegesen ott ült az égi bestiákon egy tapasztalt pilóta mögött, és élesben vették fel a Maverick lélegzetelállító szekvenciáit a gravitációs erőkkel, valamint a technika nehézségeivel dacolva.

Valójában az akció- és csatajelenetekben látott mérhetetlen ambíció és vakmerőség az, ami a film fő vonzereje. Ezt pedig a kiszámítható párbeszédek, és a klisés húzások sem tudják érdemben elrontani. A film technikailag, képi megvalósításában egy őrületes hullámvasút, amelyért Claudio Miranda operatőr felelt. Azonban nagy kár, hogy a történet érzelmileg nem lett eléggé kibontva.

A film érezhetően Tom Cruise egyéni látás- és gondolkodásmódja alapján, a rá jellemző profizmussal készült, amit a színész talán minden eddiginél jobban élvezett, és ez érthető is. A történetnek megvannak a maga hibái, hiányosságai. Azonban a képi megvalósítás, az akciójelenetek és a grandiózus lezárás annyira erősek, hogy könnyen lehet a jövőből visszanézve a Top Gun: Maverick is egy ikonikus alapmű lesz.

A király halott, hát éljen a király!

Baz Luhrmann nem aprózta el. A nagy epikus filmek (pl. Ausztrália) után a giccs határán(?) lezongorázott A nagy Gatsby vagy éppen a szürreálisan csömör Moulin Rouge után bejelentkezett az idei Oscarra egy Elvis életrajzi filmmel. A gonosz kizsigerelő producer/menedzser/pótapa szerepében Tom Hanks rosszalkodhat végre egy kicsit. Popcorn be, lemezeket élesíts és hagyj szóljon!!!

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya - Kritika

Nicolas Cage a színész Nicolas Cage-et játssza el, vagyis a mémet, az ikont. A színészt ráadásul az utóbbi években divatossá vált cikizni a különböző “Zs kategóriás” filmjeiért, azonban A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában, amely remekül beszél a megkopott hírnevű színész múltbéli filmjeiről, már Ő maga is ugyanazt teszi és önmagát is remekül parodizálja.

Filmajánló: Elveszett város

Amikor egy háromgyerekes anyuka eljut moziba, (fényévente) akkor annak „nyoma kell, hogy legyen” így, ha a kedves olvasók valami könnyed, hétvégi, vagy hétköznap esti filmre vágynak, engedjék meg, hogy ajánljam Az elveszett város című, 112 perces akciókalandvígjátékot, Sandra Bullock és Channing Tatum főszereplésével!

Halál a Níluson – Filmkritika

Kenneth Branagh öt évvel ezelőtt egy sztárparádét hozott össze amiatt, hogy rendezőként és főszereplőként is adaptálja Agatha Christie talán legismertebb művét, a Gyilkosság az Orient expresszent. Hosszas latolgatás után pedig megérkezett idén a mozikba a Halál a Níluson legújabb feldolgozása, melynek sűrű cselekményébe még Poirot bajszának történelme is belefért.

Coda filmkritika

A CODA című film a tavalyi évben debütált a Sundance filmfesztiválon és már ott is nagy sikereket ért el, idén pedig megkapta az alkotás a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. A film története egyfajta családtörténetként fogható fel, valamint mellette húzódik egy coming-of-age sztori is, azaz felnövéstörténet. A film mindkét műfajban megállja a helyét, megnevettetve és mégis egy nagyon komoly történetet elmesélve a nézőknek. Azonban jó helyre került-e az idei “arany szobor”?