Sokat markol, de keveset fog
- Dátum: 2022.10.08., 11:02
- Szabó Máté
- forrása a képeknek: intercom.com
- Amerika, család, férfi, film, középosztály, kritika, nő, pszichothriller, USA
A nemrégiben debütált Nincs baj, drágámnak a már körülötte zajló felhajtás, és “köpködés” történet elég nagy felhajtást csinál. Olivia Wilde filmje akkor a legjobb, mikor csak Florence Pugh van képernyőn, vagy mikor képi eszközökkel próbálja elmesélni az általa szürreálisnak, nézőként legtöbbször csak katyvaszosnak látott jeleneteket a képzeletbeli 50-es évek Amerikájában.
A Nincs baj, drágám története egy fiktív 60-as éveket idéző kisvárosba viszi el a nézőt, ami nagyjából valahol a semmi közepén helyezkedik el. A jókora mesterkéltséget árasztó mikrovilág lakói kivétel nélkül fiatal házaspárok, akiknek minden napja szinte óraműpontossággal ugyanúgy telik. A férfiak reggeltől estig dolgoznak egy rejtélyes munkahelyen, aztán hazatérnek a fantasztikus feleségeikhez, akik minimum steakkel, de még legalább négy másik fogással várják őket, majd egyéb dolgok is történnek, amelyeket a film nem fél megmutatni. Mindez pedig a hely vezetőjének a rejtélyes Franknek (Chris Pine) köszönhető.
Ebben a közösségben él a mintafeleség Alice (Florence Pugh) és a mintaférj Jack (Harry Styles), amíg aztán egy nap kizökken minden a normális kerékvágásból: a szomszéd asszony mentálisan összeomlik. Alice pedig egyre jobban úgy érzi, hogy különböző emlékek folyamatosan gyötrik valamilyen másik életből, ami szinte karnyújtásnyira van.
Olivia Wilde a film rendezője már a legelejétől nem finomkodik, az amerikai 50-es évekre jellemző élénk színvilág, jellegzetes autói, valamint a maradi nemi szerepek naturalisztikusan vannak megmutatva. A film pedig nem rejti véka alá az ábrázolásokat, amelyek ijesztőek, telis-tele vannak szimbólumokkal, mint például az üres tojás, amelynek csak a héja szép.
Valószínűleg a forgatókönyvnek is köszönhetően, amelyet Katie Silberman írt, a film hatalmas szerepet ad Florence Pugh Alice-jának, aki nem csak a hátán viszi a filmet, de még a szinkronos verzióban is érezhető, hogy szívét, lelkét kijátssza a filmben, és akkora odaadással játszik, mintha köré írták volna a szerepet (ami lehet, hogy így is volt). A karaktere és arcmimikája, ahogy a zsigeri félelmet, rémületet eljátssza lehengerlő volt számomra. Néha tényleg az lehet az érzésünk, hogy amihez nyúl az arannyá válik és hatalmas átéléssel tud eljátszani egy-egy szerepet.
A Harry Styles és Florence Pough által élt hedonista, idilli élet, amely valójában egy konzervatív, férfiközpontú társadalmat tükröz lassan bomlik darabjaira, ugyanis a film első órájában nézőként nem is igazán érteni miről szól a történet. Az említett idill rengeteg jelenetében van ábrázolva a filmnek, míg a realizmus és a mögöttes tartalom kap egy “thrilleres”, pszichológiai szálat, amely azonban legalább annyira zűrzavaros, mint amennyire kidolgozatlan. Nem beszélve arról, hogy a film egyes jelenetei annyira szürreálisak, hogy lehetetlen megérteni a pontos történéseket.
A film csavara nem tartogat meglepetést, habár rengeteg kérdőjel maradhat nézőként az emberben. Noha komoly részleteket nem árulnék el, de az idilli világ konzervatív társadalma szinte egyik pillanatról a másikra omlik össze, majd valamiféle nyakatekert magyarázattal, – amely ugrik az időben is – kapunk egy választ miszerint az egész világ egy hazugság. A sztoriban napok folynak össze, kapunk különböző képzeletbeli jeleneteket, amelyek legtöbbször csak motívikusak és álomszerűek. Amikor azonban a film összevegyíti a paranoiaérzést az 50-es évek felszínes gazdagságával, akkor a legjobb.
Összességében a Nincs baj, drágámra talán a bosszantó a legjobb kifejezés. Florence Pugh első perctől elviszi a filmet és lehengerlően alakít, a film elemei és alaptörténete meglenne ahhoz, hogy egy jó közönségfilm legyen. Az igazi mögöttes tartalma, amely a hagyományos női szerepekről szól a jelenkoron is érződik és minden ilyen jeleneten érezhető az aktualitás és a fenyegetés valósága, amely a film által ábrázolt konzervatív gondolkodásra is abszolút valós.
Azonban a film mégis túl sokat markol, egyszerre próbál groteszk, horrorisztikus és drámai lenni, valamint beszélni olyan súlyos társadalmi témákról, amelyekről más filmek sokkal meghatóbban és részletesebben beszélnek. Másrészt számos kérdőjel is maradhat a nézőkben a film végén: Hogyan és miből jött létre a világ? Hogyan van tényleges kapcsolat a két világ között? Ezekre viszont nem kapunk választ, részben szándékosan is. A Nincs baj, drágámot mindenképp érdemes megnézni, mert egy élvezhető pszichothriller, fontos témáról beszél, jó eszközökkel és nyomasztó hangulattal, azonban kár, hogy a története és ennek eszközei nagyon hamar szétesnek.
John Wick világa balettel újratöltve

A John Wick-filmek bűnös élvezetet jelentettek minden akciórajongónak. Ez a jelen állás szerint négy rész finom stílushullámzás volt a kaszkadőrök akcióorgiája, az extrém fegyverfetisizmus és a letisztult, maszkulin westernek botegyszerű dramaturgiája közt. Ennek oldalbordájából nőtt ki és szeretne méltó folytatás lenni a feminista párja, a Ballerina, amelyben Ana de Armas szövi újra és tovább a John Wick-moziuniverzum bérgyilkosokkal és titkos klánokkal teletűzdelt, videójátékszerű világát. A történet vajon megüti-e a szórakoztató elődök szintjét, és ez a törékeny, csinos nő eléggé meggyőző lesz-e gyilkológépszerepben? Ezekre kerestem a választ a moziban.
Tündék és ördögfiak nagyvásznon

Dargay Attila – a magyar rajzfilmgyártás ikonikus alakjának –, a Vuk és a Ludas Matyi alkotójának régi álma vált valóra. Vörösmarty Mihály költeménye, a Csongor és Tünde ötven év után végre animációs feldolgozást kapott. A művész figuratervei alapján készült, de a mai kor gyermekei számára talán kevésbé ismert mű, felveti a kérdést, hogy vajon mit üzenhet ez a modernizált klasszikus a kiskorú nézőknek és a szüleiknek, különösen, hogy a feldolgozás igazi hőse egy dialógíró, Speier Dávid?
A Karate kölyök koncepció még mindig eladható!

A Karate kölyök 1984-ben tarolt a vásznon, hiszen az idegen környezethez köztudottan csak a karate és a Puffin adhat erőt és mindent lebíró akaratot. Az alapkoncepció megmaradt. Ezúttal a két felejthető folytatás, a kedvelhető hat évados tévésorozat (Cobra Kai) valamint a kung-fura kihegyezett 2010-es Jackie Chan-nel fémjelzett remake-szerűség (inkább átirat) hibridje kerül a vászonra. A címe a sokatmondó: Karate kölyök - Legendák. Itt már a kínai szál, azaz mindenki Jackie-je, mint edző és az eredeti részek főhőse, a meglepően kisfiúsan öregedő Ralph Macchio segít egy fiatal pekingi harcosnak New Yorkban a harc által meglelni a világbékét.
Ez itt a Teltház helye!

Aki virtuóz komédiára vágyik, annak egy jó esély lehet a kikapcsolódásra a Játékszín Teltház című darabja, amely egy one-man show. Egy színész, Nagy Sándor alakítja Manhattan legfelkapottabb éttermének telefonos ügyfélszolgálatát, az asztalfoglalások főzsonglőrét. Emellett mivel ez egyszemélyes darab, így minden, közel negyven karaktert is ő elevenít meg. A sok humoros beszólás garantált, de vajon összeállt-e, ez az eredetileg kinn még 99-ben debütált mű egy önmagában is működő egységgé vagy szétfolyik a vicces karakterek bemutatása közepette? Ennek jártam utána.
A világ nyolcadjára is, ezúttal végleg megmenekül!

A 80-as évek egyik klasszikus tévésorozatából, igazi, profi kémfilm franchise épült ki szűk harminc év alatt. A Mission Impossible elvitt minket a világ összes tájára, lélegzetállító akció mutatványokkal tarkítva élhettük át a kémvilág minden rezdülését. Most eljött a búcsú ideje, Tom Cruise elköszön ikonikus szerepétől. A mostani mozi, A végső leszámolás, a záró része a két epizódra vágott történetnek. Kérdés, hogy a megalomán, több százmilliós költségvetés meg a megszokott stáb klasszikust alkotott-e, vagy csak egy korrekt hattyúdalát a brandnek?