Menü

Sokat markol, de keveset fog

A nemrégiben debütált Nincs baj, drágámnak a már körülötte zajló felhajtás, és “köpködés” történet elég nagy felhajtást csinál. Olivia Wilde filmje akkor a legjobb, mikor csak Florence Pugh van képernyőn, vagy mikor képi eszközökkel próbálja elmesélni az általa szürreálisnak, nézőként legtöbbször csak katyvaszosnak látott jeleneteket a képzeletbeli 50-es évek Amerikájában.

A Nincs baj, drágám története egy fiktív 60-as éveket idéző kisvárosba viszi el a nézőt, ami nagyjából valahol a semmi közepén helyezkedik el. A jókora mesterkéltséget árasztó mikrovilág lakói kivétel nélkül fiatal házaspárok, akiknek minden napja szinte óraműpontossággal ugyanúgy telik. A férfiak reggeltől estig dolgoznak egy rejtélyes munkahelyen, aztán hazatérnek a fantasztikus feleségeikhez, akik minimum steakkel, de még legalább négy másik fogással várják őket, majd egyéb dolgok is történnek, amelyeket a film nem fél megmutatni. Mindez pedig a hely vezetőjének a rejtélyes Franknek (Chris Pine) köszönhető.

Ebben a közösségben él a mintafeleség Alice (Florence Pugh) és a mintaférj Jack (Harry Styles), amíg aztán egy nap kizökken minden a normális kerékvágásból: a szomszéd asszony mentálisan összeomlik. Alice pedig egyre jobban úgy érzi, hogy különböző emlékek folyamatosan gyötrik valamilyen másik életből, ami szinte karnyújtásnyira van.

Olivia Wilde a film rendezője már a legelejétől nem finomkodik, az amerikai 50-es évekre jellemző élénk színvilág, jellegzetes autói, valamint a maradi nemi szerepek naturalisztikusan vannak megmutatva. A film pedig nem rejti véka alá az ábrázolásokat, amelyek ijesztőek, telis-tele vannak szimbólumokkal, mint például az üres tojás, amelynek csak a héja szép.

Valószínűleg a forgatókönyvnek is köszönhetően, amelyet Katie Silberman írt, a film hatalmas szerepet ad Florence Pugh Alice-jának, aki nem csak a hátán viszi a filmet, de még a szinkronos verzióban is érezhető, hogy szívét, lelkét kijátssza a filmben, és akkora odaadással játszik, mintha köré írták volna a szerepet (ami lehet, hogy így is volt). A karaktere és arcmimikája, ahogy a zsigeri félelmet, rémületet eljátssza lehengerlő volt számomra. Néha tényleg az lehet az érzésünk, hogy amihez nyúl az arannyá válik és hatalmas átéléssel tud eljátszani egy-egy szerepet.

A Harry Styles és Florence Pough által élt hedonista, idilli élet, amely valójában egy konzervatív, férfiközpontú társadalmat tükröz lassan bomlik darabjaira, ugyanis a film első órájában nézőként nem is igazán érteni miről szól a történet. Az említett idill rengeteg jelenetében van ábrázolva a filmnek, míg a realizmus és a mögöttes tartalom kap egy “thrilleres”, pszichológiai szálat, amely azonban legalább annyira zűrzavaros, mint amennyire kidolgozatlan. Nem beszélve arról, hogy a film egyes jelenetei annyira szürreálisak, hogy lehetetlen megérteni a pontos történéseket.

A film csavara nem tartogat meglepetést, habár rengeteg kérdőjel maradhat nézőként az emberben. Noha komoly részleteket nem árulnék el, de az idilli világ konzervatív társadalma szinte egyik pillanatról a másikra omlik össze, majd valamiféle nyakatekert magyarázattal, – amely ugrik az időben is – kapunk egy választ miszerint az egész világ egy hazugság. A sztoriban napok folynak össze, kapunk különböző képzeletbeli jeleneteket, amelyek legtöbbször csak motívikusak és álomszerűek. Amikor azonban a film összevegyíti a paranoiaérzést az 50-es évek felszínes gazdagságával, akkor a legjobb.

Összességében a Nincs baj, drágámra talán a bosszantó a legjobb kifejezés. Florence Pugh első perctől elviszi a filmet és lehengerlően alakít, a film elemei és alaptörténete meglenne ahhoz, hogy egy jó közönségfilm legyen. Az igazi mögöttes tartalma, amely a hagyományos női szerepekről szól a jelenkoron is érződik és minden ilyen jeleneten érezhető az aktualitás és a fenyegetés valósága, amely a film által ábrázolt konzervatív gondolkodásra is abszolút valós.

Azonban a film mégis túl sokat markol, egyszerre próbál groteszk, horrorisztikus és drámai lenni, valamint beszélni olyan súlyos társadalmi témákról, amelyekről más filmek sokkal meghatóbban és részletesebben beszélnek. Másrészt számos kérdőjel is maradhat a nézőkben a film végén: Hogyan és miből jött létre a világ? Hogyan van tényleges kapcsolat a két világ között? Ezekre viszont nem kapunk választ, részben szándékosan is. A Nincs baj, drágámot mindenképp érdemes megnézni, mert egy élvezhető pszichothriller, fontos témáról beszél, jó eszközökkel és nyomasztó hangulattal, azonban kár, hogy a története és ennek eszközei nagyon hamar szétesnek.

Hungarikumnak számít a Csengetett, Mylord?

A Csengetett, Mylord? egy igazi hungarikum lenne? Van, aki szerint igen!
Három év kutatómunka előzte meg Boromisza István A Csengetett, Mylord? Univerzum című kötetének megjelenését, amely a magyar sorozatrajongók körében is méltán népszerű brit televíziós műsor kulisszatitkairól szól. Könyvajánló következik.

A sport és a szerelem hálójában

Kevés komoly témájú romantikus film lát napvilágot manapság, és még ritkábbak a minőségi darabok, a néhány napja megjelent Challengers azonban minőségi romantikus alkotás, és sportfilmnek is bőven megállja a helyét. Romantikus dráma ez, de közben csak nyomokban tartalmaz szerelmet, és messze nem csak egy nőért versengő két férfiról szól. Helyette komoly emberi érzelmekről, drámáról, és a sport mögöttes mozgatórugóiról is beszél.

Eszelős utcai harcosok

A 2024-es Országúti diszkó az 1989-es Patrick Swayze-féle akciófilm remake-je, motívumában eltér elődjétől, de mégis hű marad a régi időkhöz. A 80-as évek filmjeinek megvan a sajátos, korra jellemző atmoszférájuk. Ez alól az akkori alkotás sem volt kivétel, mely főként a kocsmai verekedései és Patrick Swayze karizmája miatt vált ikonikussá. Nos, a mostani 2024-es Doug Liman újrafeldolgozás nem egy mély érzelmeket megmozgató alkotás, de az összképet tekintve egy nagyon jó akció-vígjáték.

Agatha Christie - Az Alibi

Az angol címmel megjelent Ordeal By Innocence Agatha Christie azonos című regényének legújabb minisorozatos feldolgozása. Az alkotás magyarul Az Alibi címet kapta, és alapvető témája az ártatlanság pszichológiája, valamint az ehhez való emberi viszony. Mindezt pedig már egy sokszor látott gazdag brit családon keresztül mutatja be a sorozat, jó néhány helyen modernizálva a történetet.

Eposzi bolygó foglalás – Dűne: Második rész

A Dűne: Második része máris az idei mozifilmek egyik legnagyobb, és legkomplexebb alkotása lett. Denis Villeneuve kultfilmet és eposzi nagyságú alkotást készített óriási uralkodó házakkal, galaktikus császárral, és egy kisebb sztárparádéval is. Frank Herbert regényéből nem könnyű jó sztorit csinálni, viszont a Dűne 2 olyan összetett nagyjátékfilm lett valamivel több, mint 2,5 órában amit mindenképp látni kell.