Menü

Spielberg élete filme(n)

Steven Spielberg a 70-es évektől fogva egy igazi fogalom, intézmény lett Hollywoodban. Immáron igen idős fejjel újfent megmutatta, hogy ki a király. A Fabelman családdal a saját fiatalságának tévémoziszerű hattyúdalát mutatja be nekünk, amelyben önmaga gyermeki mozira rácsodálkozását láthatjuk, soha nem látott részletességgel. Adott egy zsidó család New Jerseyben, ahol apuka a gyerekcipőben lévő informatikában alkot maradandót (Paul Dano) míg anyuka egy háztartásbeli egykori zongorista (Michelle Williams), a legnagyobb gyerekük Sam (Spielberg reinkarnációja) pedig szép lassan örökre elkötelezi magát a filmek, az illúziók művészetével.

Kérdések záporoztak bennem a film előtt: Szentimentális lesz-e? Nagyon. Didaktikus lesz-e? Kissé. Szerethető? Meglehetősen. A Golden Globe díj megérdemelt, nem elrejtve az életműdíj jellegét a dolognak. A Fabelman család nagyon szívhez szóló moziélmény, amely egy letűnt korszak felé visz minket vissza, ahol még minden olyan ártatlanul egyszerű volt: kézzelfogható és jóval átláthatóbb meg persze nagyon emberi. Közel érezzük Spielberget, ebben a részben általa is írt darabban, bepillantást nyerünk a nagy mesemondónk személyes kis világába. Nem, nem, nincsenek cápák benne, se ostoros professzor, se fekete-fehér törióra de még egy nyamvadt T-Rex se. Egy ufó se akar hazamenni, Lincolnt nem választják meg és nem repkednek a sci-fi effektek, na jó egy kis bájosan levezényelt home made második világháborús partaszállás azért akad.

A zenei aláfestés egyszerűen nagyszerű, a színészek pedig nagyon el lettek találva. Nem lehet semmibe se belekötni, talán a majd két és félórás játékidő kissé túlzás, de igazából melyik filmrajongó nem nézné meg minél jobban a mester ilyen személyes önreflexióját. Kedves mozival van tehát dolgunk, amely olyan, mint egy jó mesetörténet a nagypapitól a tűz körül. Nem egy Cinema Paradiso, sokkal valósabb talajokon mozog, de annyi baj legyen. Igazi élmény, amely azonban nem lesz, lehet népszerű a mai felpörgött fiatalság körében, de ez nem is akkorra katasztrófa. Ja és mielőtt mindenkit elzavarok az év legcsaládbarátibb és legszemélyes mozijára, szeretném megkérni az akadémiát, hogy Michelle Williamsnak(eddig 4 jelölés) adják már oda legalább ezért az a nyavalyás Oscart!!!!

Több, mint egy film - Avatar: A víz útja

Az Avatar minden idők legnagyobb bevételt hozó, az egyik legsikeresebb filmje lett. Az első rész a filmezés egy új irányvonalát mutatta meg és olyan látványvilágot hozott létre, amelyre akkor senki sem volt képes. A második rész, vagy hivatalos nevén Avatar: A víz útja pedig méltó folytatása az első résznek egy bámulatos, lehengerlő látványfilm közel 200 percben. Olyan film amelyről valószínűleg mindenki hall és aki teheti,– valamint aki egy kicsit is érdeklődik a filmek iránt – annak meg kell néznie, mert ez egy kötelező darab!

Wakanda visszatért - Fekete Párduc 2. kritika

A Marvel Studios már rögtön az első Fekete Párduc film bemutatása után elkezdte tervezgetni a folytatást. 2 évvel ezelőtt viszont valószínűleg az Marvel-univerzum követőit világszerte megrázta a színész Chadwick Boseman halála. Ennek hatására pedig valóban nehezebb lehetett megcsinálni az új Fekete párducot, ami méltón tiszteleg az elhunyt főszereplő előtt. Filmként pedig egy sokszor látott történet részeként, de mégis abszolút jó élményt nyújt.

Ahol a folyami rákok énekelnek - a filmajánló

Három évvel ezelőtt olvastam egy - véleményem szerint nagyon jó – könyvet, melynek a könyvajánlóját megjelentettük lapunk online hasábjain, most viszont volt szerencsém megnézni az ebből készült lebilincselő filmadaptációt is. Filmajánló következik.

Free Guy – a valótlan megvalósítása

A Free Guy (2021) az akció, a vígjáték és a kalandok világát egy videojátékon keresztül hozza el nekünk, ezzel eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen kiszakadni egy előre megtervezett univerzum falai közül.

Sokat markol, de keveset fog

A nemrégiben debütált Nincs baj, drágámnak a már körülötte zajló felhajtás, és “köpködés” történet elég nagy felhajtást csinál. Olivia Wilde filmje akkor a legjobb, mikor csak Florence Pugh van képernyőn, vagy mikor képi eszközökkel próbálja elmesélni az általa szürreálisnak, nézőként legtöbbször csak katyvaszosnak látott jeleneteket a képzeletbeli 50-es évek Amerikájában.