Nolan bombaformában

Christopher Nolan az ösztönös brit rendezőzseni már számtalanszor bebizonyította, hogy nagyon ért az áthallásos emberi történetekhez (Batman filmek, Tökéletes trükk) és az IMAX technikához (Interstellar). Ezúttal a világ egyik legjobb valós sztoriját, az atombomba születését forgatta le teljes egészében IMAX kamerákkal és J. Robert Oppenheimer szerepében Cillian Murphyvel, aki tündököl, megkoronázza karrierjét. Először is, aki nem volt anno ügybuzgó fizikai órán, annak fogalma sincs milyen kiválasztott elit csapat, európai tudósok krémjével, köztük magyarokkal, hozta létre korának legpusztítóbb bombáját, ami véget vetett a japán ellenállásnak a világháborúban.

Ezt a több éven át ívelő folyamatot láthatjuk Oppenheimerrel a főszerepben, aki koordinálta a műveletet. Nem is Nolan lenne, ha nem egy három idősíkon ugráló moziélményt kapnánk, ahol a meghurcolt hős tudós vesszőfutása, az egykori mentorja Strauss (meglepően visszafogott Robert Downey jr.) kihallgatása és maga a vezérvonal zajlik. A hosszú időutazásunk során a film végig feszes marad, eléggé leterheli a Barbiek -Transformersek és szuperhősök szintjéhez szokott nézőket. Itt az Oppenheimerben mindennek tétje van, még ha ismerjük is a nagy kereteit a sztorinak. Ez egy ízig vérig felnőtt film végre felnőtteknek.

Ami azonban az előnye az a hátránya is egyben, jelesül, hogy egy ennyi tudós karaktert mozgató darab inkább tévésorozatként lenne teljes. Sok mellékszereplő bántóan a háttérben marad, különösen Szilárd Leo (Haumann Máté) és Fermi csapata. A felskiccelt arcok/kutatások elvesznek a nagy rengetegben. Apró örömünk lehet, hogy Teller Ede viszont remek ellenpontként ki van domborítva az egész történetben. Rengeteg ismert színész (Matt Damon, R. Malek, K. Branagh, Jason Clarke, J. Harnett, Gary Oldman) kapott kisebb-nagyobb szerepet ebben a hömpölygő 3 órás történelem óra és IMAX képzuhatagban, amely, mind ismeretterjesztésként, mind moziként megállja a helyét.

Mielőtt mindenkit kedvesen beparancsolnék a mozikban az év legkomplexebb popcorn mozijára még külön kiemelném az alkohollal és a „tudós, de háziasszony” szereppel küszködő Emily Blunt-ot. Neki sajnos a főhős feleségeként kevés jelenet adott, de minden pillanatában roppant hiteles. Az Oppenheimer végső fordulatai pedig garantáltan szíven ütik a nézőt. A képi világ végig tökéletes, a párbeszédek a helyükön, a színészek hálásan vettek részt ebben a nagy szabású, de meglepően emberi Nolan filmben. Kicsit naiv néha, de ennyi játékidő alatt nem lehet teljes képet adni, a nagy mű üzenete viszont tűpontosan átjön, igazi filmélmény. A bombasiker a díjkiosztókon is garantált lesz.