Műanyag égbolt – Filmkritika

A 2123-ban játszódó Műanyag égbolt egy animációs disztópia Magyarországról. Összetett alkotás révén, szól ez a történet a közelgő klímakatasztrófa következményeiről, az egyeduralmi rendszerek bizonyos problémáiról, és közben rengeteg emberi érzelemről is. A különböző morális kérdéseken túl a film középpontját jelentő szerelmi történet pedig sokkal inkább megérinti az átlagos nézőt, és egy egészen egyedi történetet mesél el.

A film rövid sztorija

A Műanyag égbolt egy borzasztó egyedi – itt remélem mindenki érzi az átvitt értelműséget – alapkoncepcióval indít, vagyis a Föld haldoklik. Magyarország elpusztult, a világ kietlen, mindent belepett az elmúlás, nincsenek növények. Az emberek nagy kupolák alá rejtőzve próbálnak túlélni, és úgy tűnik a szigorú törvények élhető körülményeket teremtenek. Eme szabályozás egyik alappillére az, hogy a testünk felett csupán 50 évig rendelkezünk, utána át kell adnunk azt a kormánynak, hogy a szívünkbe egy magot ültetve testünk olyan fák alapja legyen, amiből aztán élelmiszer készül a többi embernek.

Az életben csalódott Nóra (Szamosi Zsófia) nem akarja kivárni a rendelkezésre álló fél évszázadot, ezért az önkéntes beültetést választja, viszont nagy meglepetésre a férje, Stefán (Keresztes Tamás) azonban nem tudja elfogadni a döntését, és elhatározza, hogy kimenti őt mielőtt még nem késő. Majd elkezdődik az utópikus Budapesten, Magyarországon átívelő rohanás.

Szinte egy teljesen új műfaj Magyarországon

A Műanyag égbolt esetén talán már a hazánkban teljesen egyedi műfaj is megfog. Nemhogy magyar sci-fi filmekből nem tudunk Dunát rekeszteni, de ráadásul, hogy animációs is legyen az már egészen egyedi. Ráadásul ez a film azért sokkal több annál minthogy valami műfajindító darab legyen, mondván, hogy “volt ilyen filmünk is”. Ugyanis történetileg szó van itt hermetikusan elzárt városokról, erőszakkal keretek közé szorított emberi sorsokról. Beleláthatunk valamiféle politikai kritikát a jelenlegi rendszerrel szemben, és a környezetváltozáshoz való hozzáállással kapcsolatban is.

A film két főszereplője, Stefán és Nóra, pedig elviszi a hátán az egész filmet, mivel az egész realista történetük szól önbecsapásról, elhidegült párkapcsolatról, és közben egy road movie rész is megjelenik. A film nagy része pedig sokkal inkább kettejük kapcsolatáról, lelki vívódásaikról szól, és a főszereplőnk, Stefán mentőakcióján keresztül betekinthetünk a rémületes jövőkép működésébe. Ebben a jövőképben pedig az a legijesztőbb, hogy persze vannak benne túlzások, hiszen anélkül nem is lehetne szinte egy szűk két órás filmbe belesűríteni a dolgokat, viszont mégis realisztikus az a kép amelyet elmesél.

A film igazi problémája a két főszereplő rideg kapcsolatában rejlik, és valamelyest ügyetlen párbeszédekben. Igazából nagy kár, hogy a posztapokaliptikus közeg inkább szimbolikus síkon mozog, a tényleges fenyegetés nem különösebben érződik. Szó van itt viharokról, más kihalt városokról, viszont a rendezőpáros inkább a háttérben hagyta ezeket az elemeket és hőseinkre koncentrált, akik valahogy a ridegségükkel nem tudják igazán feszültté tenni a sztorit. Ráadásul a sztori a film vége felé talán nem is befelé fordul, viszont belterjessé válik, sok jelenetet csak ugrálva kapunk meg, és a nézőnek kell fejben összerakni a dolgokat, az apokaliptikus utazás csak egyfajta belső utazássá válik. Számomra nagy kérdés, hogy egy ilyen sztorit élőszereplős filmben hogyan lehetne megcsinálni, mivel akkor teljesen más lehetett volna a két főszereplő viszonya, így a film is egészen más színezetet kapott volna.

Egyedi animációs világ

Megvalósításában a film elismerést érdemlő, a képi világ lenyűgöző, a két rendező Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta ügyesen játszanak a színekkel, időjárási elemekkel, környezeti tényezőkkel. Személy szerint nagyon tetszett ahogyan a Budapest-Miskolc közötti közlekedési jeleneteket megoldották. Ráadásul az egész atmoszféra meseszerű, olyan mintha valami videójáték részese lennénk, és nem is csak távolról látjuk a jeleneteket.

Az animáció érdekessége, hogy (ahogyan más filmekben is alkalmazták, és sokszor videójátékokban is) a színészekkel felvett élőszereplős jeleneteket helyezték át egy 3D-s környezetbe, majd abból készült az animáció. Ráadásul itt a mozgásokat kockáról kockára, kézzel rajzolták át. Mondhatni, hogy a film jelenetei élő szereplőkkel is elkészültek, viszont nézőként mégsem ezt látjuk hanem az animációs világot. Viszont ez a megvalósítás a Műanyag égboltnak sajátos világot teremt, ami magával ragadja a nézőt, és valódi posztapokaliptikus világot teremt.

Összességében a Műanyag égbolt több szempontból is zseniális, az egész alkotás atmoszférája, jelenetei, hangulata brutálisan jó. Alapkoncepciója persze kissé klisés, viszont megvalósításában igazi kuriózum, és azt gondolom, hogy azért egy ekkora nagyságú magyar animációs sci-fi-t sokáig nem fogunk látni. A film pedig nem feltétlenül egy vidám alkotás, viszont rengeteg fontos és egyre inkább égető problémáról beszél, amelyek már itt vannak körülöttünk, ha szeretnénk egy elgondolkodtató hazai sci-fi-t megnézni, akkor a Műanyag égbolt lehet a legjobb választás.