Eposzi bolygó foglalás – Dűne: Második rész
A Dűne: Második része máris az idei mozifilmek egyik legnagyobb, és legkomplexebb alkotása lett. Denis Villeneuve kultfilmet és eposzi nagyságú alkotást készített óriási uralkodó házakkal, galaktikus császárral, és egy kisebb sztárparádéval is. Frank Herbert regényéből nem könnyű jó sztorit csinálni, viszont a Dűne 2 olyan összetett nagyjátékfilm lett valamivel több, mint 2,5 órában amit mindenképp látni kell.

Ott folytatják ahol…
A Dűne 2 története kisebb változástól eltekintve ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt. Vagyis miután az Atreides családot kiirtották, Paul (Timothée Chalamet) és édesanyja, Lady Jessica (Rebecca Ferguson) a fremen nép közé menekülnek, oltalmat keresve a rájuk vadászó Harkonnenek elől. A fremeneknek mint kiderül több csoportja is van, az egyik nagy csoportot pedig Stilgar (Javier Bardem) vezeti, akik betegesen egy messiás eljövetelében hisznek, – szerintem mindenki érzi, hogy ez a távoli Isten Paul lesz –. A Harkonnen család a sztori legelején már felindulva várja az eseményeket, és nagyjából 10-15 perc után egymásnak is esnek a felek. A film további része pedig az Ő harcaikról szól. De hát…Paul Atreidest nem olyan fából faragták, aki meghátrálna.
Mindenben erősebb, mint az elődje
A Dűne: Második rész az a fajta folytatás, amely mindenben rátesz egy lapáttal az első filmhez képest. Nem elég, hogy Paul Atreides végre a karakterfejlődés útjára lép, és valódi konfliktusokba keveredik. A Dűne 2-ben kirobban egy akkora háború – nem nagy meglepetésre – amit azért moziban is ritkán látni. A grandiózus, lehengerlő akciójeleneteket pedig úgy nézzük mintha minden az orrunk előtt történne. Később megjelenik a galaktikus császár (Christopher Walken) is, ami még inkább megemeli az egész tétet. Walken választása a császár szerepére érdekes döntés, a színész már messze nem egy fiatal, mindenkit zavarba ejtő jelenség, de éppen ezért tudja megtestesíteni a bolygók mindenható figuráját. A lányát játszó Florence Pugh pedig leginkább mellékszerepet kap ebben a sztoriban az apja mellett. A történések csak úgy zajlanak a szemünk előtt, de közben annyit harcolnak egymással a felek, hogy követni is nehéz.

Igen, és hát azért vannak érdekességek is. Hiszen teljesen logikus, hogy embereink rakétákkal, óriási űrhajókkal, hipermodern távolsági fegyverekkel harcolnak a sivatagban, és közben a közelharcokat egy nagyjából a középkorba helyezhető késsel, vagy szablyával vívják. Talán ez az egyetlen gondja a filmnek, hogy eposzi nagyságú történetet kapunk, de közben a karakterek és az egész világ annyira klisésen és szokatlanul fejlődik, halad előre, hogy az megmosolyogtató.
Például a Harkonnen ház tagjainak ábrázolása kibontatlan marad, leegyszerűsítik és gonosznak állítják be a karaktereket, miközben a sztori utolsó részében szinte főszerepbe kerülnek, és a néző kissé zavarodottan követi az eseményeket. A film végére fura érzése lesz a nézőknek, olyan mintha bizonyos részek véresen komolyak lennének, a dráma nyomasztó súllyal ül mindenkin, és az akciójelenetek letaglózóak. Majd jön valami felgyorsított jelenet, ahol a néző csak mosolyogni tud.
Lehengerlő látványvilág
Villeneuve és Greg Fraser operatőr lehengerlő látványvilágot csináltak a filmnek, a harcok koreográfiája sokkal ütősebb lett az első részhez képest. Itt már egy komplett bolygó uralma lesz a cél, amiért uralkodó házak, sőt már maga a császár is harcol. A császári család világa egészen Földszerű – a jelenetek egy részét Magyarországon forgatták – pont ezért lógnak ki a többi ház közül, és ezzel valahogy jól el is különülnek a többi háztól.

A Bene Gesserit rend részletesebb megismertetéséért pedig szintén plusz pont jár, és jobban is értjük nézőként ezáltal a sztorit. A látványvilágra is igaz, hogy a grandiózusságon túl, olyan érzésünk lehet, mintha egyszerre lennénk egy fiktív középkorban, és valahol a távoli jövőben is. Hans Zimmer zenéje pedig nincs túltolva, néha már-már kicsit sok tud lenni a zenék, hanghatások tömkelege. Viszont a képi világ mellett a zenék, hangeffektusok is tökéletesek, jól készítik elő a különböző harcokat, amiből bőven van a filmben.
Van kérdés?
Nincs kérdés, a Dűne: Második rész lényegében véve 5-öst kap minden tekintetben. Mindenben rátesz az első részre, nagyon látványos, az egész film tele van történésekkel, különböző érdekes figurákkal, és nem kevés mentálisan “zakkant” személlyel. Paul Atreides karakterét pedig nem lehet nem szeretni, meg alapból titkon mindenki Timothée Chalamet rajongó. Igen, a filmnek vannak logikátlan részei, itt leginkább a harcjelenetekre gondolok, tehát miért késekkel harcolnak az emberek, ha közben hatalmas fegyverarzenáljuk, atombombáik vannak.
Azonban erre nem kapunk választ, viszont egy eposzi nagyságú, komplett bolygóért folyó harcot látunk, ahol a folytatás garantálva van. Ha tehetjük, akkor ezt a sztorit egy adag popcorn, egy üveg kóla társaságában moziban érdemes látni, szinte garantáltan pozitív élmény. Ha pedig még nem láttuk, akkor mindenképp nézzük meg előtte az első részt is, mivel a két rész szorosan összekapcsolódik.
Vér, hit és blues
A 2025-ben bemutatott, angolul Sinners címen futó Bűnösöket lehetetlen egyetlen műfajba beszorítani. Egyszerre történelmi lenyomat, karakterközpontú dráma és vérben úszó horror, amelynek minden dobbanása a bluesból táplálkozik. Ryan Coogler alkotása felépít egy világot, amit aztán könyörtelenül darabokra szed, miközben végig ott zakatol a kérdés, hogy az összeomlás mögött fellelhető-e a megváltás ígérete.
Jelszavaink valának: hit és barátság
Andy Weir (Mentőexpedició) író új könyve nem akármilyen morális és sci-fi kérdéseket boncolgatott. A megfilmesítése nagy költségvetéssel nem is volt kérdés. Ezúttal a kihűlés szélén álló Nap miatti apokalipszist csak a karizmatikus biológus (Ryan Gosling - Drive, Kaszkadőr, Barbie) vezette kutatással kerülhetjük el, amelynek része egy űrküldetés is, ahol nem akármilyen kalandok és útitárs vár az asztronautákra. Remek sci-fit, sokszínű zenét és igazi vizuális parádét ígért az életigenlő A Hail Mary-küldetés.
Három generáció, egy közös újrakezdés
Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.
A Hét Királyság lovagja
Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.