Maxon pörög a Burtonjuice

Tim Burton filmrendező világa nem könnyen fogadható be, ráadásul híres alkotásai a sötét tónusú drámától az abszolút agymenésig terjednek. A mára kultikussá vált Beetlejuice 36 évvel ezelőtt utóbbiként vált Burton munkásságának részévé, a mű folytatása a korábbi agymenést idézi, csak még bolondabb módon. A nemrégiben megjelent Beetlejuice Beetlejuice épp olyan szórakoztatónak szánt családi film, mint amilyennek tűnik. Szépen továbbörökíti az első mű hagyatékát, és mindenképpen élmény az új alkotás, főleg ha az első rész nem ismeretlen a nézőnek.

Erről van szó

Lydia Deetz (Winona Ryder) felnő, és különleges szellemlátó erejéből egyfajta furcsa megélhetést farag a tévében, egy szóló talkshow vezetője lesz. Az egész Deetz család még jobban megbolondult, mint azt anno gondolta volna az ember, egyedül Astrid Deetz (Jenna Ortega) maradt valamelyest földhözragadt, gyakorlatias, aki utálja, hogy Lydia lányaként hivatkoznak rá, amit egész életében bélyegként viselt. Charles Deetz halála ideiglenesen újra összehozza a családot, de az addig jótékony távolságban élő família nehezen viseli, hogy ismét egy házban kell lenniük. Eközben a túlvilágon sincs minden rendben. Delores (Monica Bellucci) visszatér, hogy elkaphassa Beetlejuice-t (Michael Keaton), aki már egy ideje azon mesterkedik, hogy visszatérjen az élők világába, és újra megkörnyékezhesse egykori szerelmét, Lydiát. Az események hamar felpörögnek, egy régi nász, új eljegyzés, kommandós zombik, illetve néhány váratlan haláleset és szellemlátás akaratlanul is elindítja a lejtőn karaktereinket.

Michael Keaton a főszerepben

A címszerepet alakító Keatonnak egyfajta jutalomjáték a film, ahol lubickol a ripacs drasztikusságban, ami remekül áll neki. Többször ledönti a negyedik falat is, a kamerába beszél, kiszól a közönségnek, és lökött utalásokat tesz, miközben a világ legtermészetesebb módján közöl bődületes nagy őrültségeket. A másik főszereplő, Winona Ryder, vele szemben sokkal plasztikusabb. Vannak jó pillanatai, de igazából egyszer sem merül el bennük. O’Hara extravaganciája remekül áll a filmnek. Néha már olyan sok, hogy az alapból túlzásokra épült műben is kiugró, de szerencsére nem bántó.

Theroux karaktere inkább megmosolyogtató, egy-egy jelenetnél az ember csak fogja a fejét. Inkább ízlés kérdése, hogy játéka kinek fér bele és kinek nem. Bellucci karaktere egysíkú, így tőle nem is várható a történetben nagy jelenetsor, hasonlóan a Dafoe által megformált túlvilági rendőr-színészhez, aki igazából csak szórakoztat. Danny DeVito, bár nem kap sok időt a vásznon, amit mutat, az nagyjából megmarad az embernek, ő egy amolyan zombijátékos. Az igazi meglepetés azonban Jenna Ortega, aki abból a kevésből, amit jelenetei adnak, kimondottan jól építkezik.

Szórakoztatóan játékos

A film játékos, de itt-ott egészen elvetemült, vizuálisan szerteágazó, a családi dráma keveredik az egyszerű komédiával, helyzetkomikummal. Amit a nyolcvanas, kilencvenes években kaptunk Burtontől, valamelyest úttörő volt, akkor igazi ritkaságnak számított. 2024-ben már egészen más hangulata van a stílusjegyeinek. Az eluralkodó vizuális és történeti szélsőségek miatt jobban érvényesül a nosztalgia hatás, a visszavágyódás Tim Burton kis gótikus világába, ami időről időre reneszánszát éli.

Ma már nem a rendező újító szelleme adja filmjei különleges ízét, hanem az ezt átjáró játékosság és a nehézségek. Alfred Gough és Miles Millar forgatókönyve, aminek történetét Seth Grahame-Smithszel közösen írták, gördülékenyen halad. A karakterek zöme csak sodródik az eseményekkel, és mindössze egy-két kényszerhelyzet akad, így valódi dilemmák nem vetődnek fel, ami rengeteget elvesz a szereplőkből, pedig lenne lehetőség színesíteni őket. Egysíkú, de szórakoztató figurák, akik nem esnek át valódi jellemfejlődésen, csak beletörődnek dolgokba.

Nyitva hagyott történet és a zenék

Az alkotás egy-két helyen nagyon sok, és vannak sztoriszálak benne, amiket nézőként nem is feltétlenül értünk. Például Monica Bellucci karaktere olyan, mintha elindítaná az eseményeket, de a film végére teljesen súlyát veszti, a karakterek egy része felvezeti az alkotást, majd mások lezárják azt. A sztori emellett dúskál a zenés, bohóctréfás jelenetekben, sőt még musicalpillanatokat is kapunk, így a maga 105 perces játékidejével abszolút talál a történet. Ehhez a stílushoz illik az, hogy a sztori néha megtorpan, nem darálva halad előre. A Beetlejuice Beetlejuice egy szórakoztató horrorkomédia, aminek egyetlen célja, hogy a néző nevessen, kikapcsolódjon egy olyan világban, amit lehet, hogy ismer, és a nosztalgia miatt némi jó érzés járja át tőle, nem akar felesleges drámákat kibogozni. A poénok egyszerre gyerekesek, de a tinédzser és a felnőtt korosztályt is célozzák. Nem feltétlen hahotázós tréfákról beszélünk, de azért itt-ott megmosolyogtató vicceket sütnek el.

Vizuálisan tipikus Tim Burton-filmről beszélünk, méghozzá nagyon jó értelemben. Ízlésesen (direkt eltúlozva) kever több különféle látványtechnikát, így a kosztümös és gazdag díszletű jelenetektől a nem túltolt CGI-karaktereken és animációkon át a stop-motion, illetve a speciális makettjáték különféle válfajáig mindent megtalálni. Együtt épp oly szórakoztatóan látványosak, mint ahogy a legtöbb Tim Burton-alkotásban is megtapasztalhatjuk. Ehhez jön Haris Zambarloukos operatőri teljesítménye, ami szintén remekül fest. Nem erőszakos, de általa kapunk szép képeket, és a rendező világát erősítő jeleneteket, annak ellenére, hogy a szakember alapvetően egészen más stílusú projektekben dolgozott korábban, mint például a Thor. A film dinamikus vágása szintén jól működik, nézőként szinte minden jelenet látványos.

Ami viszont igazán sokat hozzáad, az a legendás Danny Elfman zenéje, aki számtalan alkotásban dolgozott együtt Tim Burtonnel, köztük az első Beetlejuice sztorin is. Rengeteg jelenet magával hoz valamilyen ikonikus, maradandó zenét, dallamot, ami belevésődik a néző fülébe, agyába. Ennek külön jót tesz a klasszikus, komolyzenei légkört használó filmes betétek és a popdalok keverése, egyes helyeken pedig már a zene erőszakossá válik, ezzel fokozva a néző állapotát.

Retro hangulatú hülyéskedés

A Beetlejuice Beetlejuice nem állt be a sorba a „minek vették elő” alcímű folytatások közé, sőt nem rombolja az eredeti alkotás kultikusságát, itt-ott talán még erősebb is, de sokat nem tesz a világhoz. Könnyed, egyszerű és szórakoztató alkotás, aki szereti Tim Burton elvetemült világát, annak abszolút pozitív élmény. Ha viszont valaki nincs tisztában az első filmmel és a rendező őrült stílusával, annak nagy eséllyel furcsa, akár még zavaros is lehet a mozi, rosszabb esetben taszító. Összességében Burton nem ezzel a sztorival ismerteti meg a fiatalok számára a nevét, nem is ez volt a cél, hanem sokkal inkább a régi időket felidézni, nagy neveket összehozni és szórakoztatni a nézőket

Valamint a cím némileg sejtető is, hiszen Beetlejuice megidézéséhez háromszor kell kimondani a nevét, így mivel nem „Beetlejuice 2”, hanem Beetlejuice Beetlejuice lett a film címe, elgondolkodtató, hogy vajon rejtett utalásról beszélhetünk-e egy készülő harmadik részhez, de a rendező több interjúban is visszautasította a feltevést…igen ez abszolút biztos is, soha nem látott még senki olyat, hogy egy alkotó cukkolja a közönségét. A mű elég nyitottan zárul le, több szál elvarratlan marad. Az, hogy Burton valóban tervez-e folytatást, vagy csak nem akarja lelőni a poént, egyelőre nem jelenthető ki biztosan. Szerintem a nézők egy új rész születését sem elleneznék, mert a Beetlejuice Beetlejuice világa, a nosztalgia, a karakterek, a szórakoztatás elviszi a filmet, ami néhány bukdácsolása ellenére is maradandó alkotás.