Dűne: Prófécia

A Dűne: Prófécia izgalmas kibővítése Frank Herbert és (most már) Denis Villeneuve világának. Az említett univerzum egyik legfontosabb pontja a gondolkodó gépek és az emberiség háborúja. Ennek a konfliktusnak a kimenetele sok mindent megalapoz, hiszen az emberek győzelmével véget érő hadjárat után tilossá válik minden olyan gép használata, amit „az emberi elme másolására” terveztek. A Dűne: Prófécia az ezt követő időszakba kalauzolja el a nézőket.

Miről szól?

Tízezer évvel Paul Atreides előtt már létezett a Bene Gesserit – de éppen csak, és a nővérek a túlélés, az Impérium irányítása és a teljes megsemmisülés közötti késélen egyensúlyoztak. Már ekkor a csillagokig nyújtózó ambíciókat dédelgettek. A nagy gépháború még eleven emlék, a császár trónja inog és az Arrakison a történelem folyására ügyet sem vetve éppen úgy a Féreg és a Fűszer az úr, ahogy tízezer évvel ezelőtt, ezután és örökké.

Tíz millennium ide vagy oda, Paul Atreides ideje már most felsejlik. A nővéreket Valya Harkonnen Tisztelendő Anya irányítja (Emily Watson), akinek döntenie kell saját küldetése és a rend szebb elvei között. Testvére, Tula (Olivia Williams) pedig egyre kevésbé érzi helyesnek az irányt. A császári ház fegyvermestere egy Atreides, összegabalyodva a Corrino-ház reménységével, Ynez hercegnővel (Sarah-Sofie Boussnina) pedig szövögeti saját terveit a császár körül.

Intrika a sötét falak között

A Dűne: Prófécia legnagyobb előnye ebben a pillanatban minden korábbi próbálkozás ellenére az, hogy Frank Herbert világa még mindig kiaknázatlan. Denis Villeneuve két eposzi filmje épp csak feltárta az első rétegeket. Megannyi történet rejlik még ebben az univerzumban. A Dűne: Prófécia így olyan szabad, amilyen csak lenni akar, mindössze két saját maga szabta korlátját kell figyelembe vennie. A legfontosabb, hogy ez a sorozat elsősorban nőkről szól, és főleg a Bene Gesserit hölgyeiről.

Frank Herbert Bene Gesseritje egyértelműen nőközpontú sztori. Keresni se lehetne ideálisabb környezetet – popkulturális közegben – a női erő, az önkifejezés és az önazonosság megjelenítésére. Egy rend, ami nem csupán döntés, hanem biológiai szükségszerűség okán kizárólag nőket fogad, aminek a célja nem csupán politikai, de történelmi is. A rend a háttérből és az előtérből egyszerre formálja a világot, ami egyszerre ébreszt lenyűgöző tiszteletet és félelemmel vegyes gyűlöletet, ami menedéke és megrontója is oly sok női kvalitásnak.

A Dűne: Prófécia első évada politikai ármányokról, a Nagy Házak kastélyaiban való intrikáról, a mosolyok mögött rejtőző tőrök és hátsó szándékok fontosságáról szól. A fátyolozott meztelenség, a gondterhelt uralkodó, a független szellemű harcos és a szabadságra vágyó női karakterek mind-mind megjelennek a történetben. Valójában a klasszikus Trónok harca stílusról van szó, le sem lehet tagadni, hogy a két sorozat nagyon közel áll egymáshoz. Azonban a Dűne univerzumnak olyan mélységei vannak, amikről Westeros nem is álmodik.

A próféciák, az emberiség genetikai sodrása, a szellem hatalma a test fölött, a Bene Gesserit képességei, a gépi intelligencia nélküli űrutazás, a fűszer hatalma az elmén és a tudat által formálható jövendő világvonalai mind ott rejlenek a történet mögött. A sorozat magabiztosan építhet(ne) fel rájuk egy egyszerre összetettebb és mélyebb univerzumot. Igaz, ehhez bátorság is kell. Bízni kell a közönség befogadóképességében, és túllépni a politikai intrikákon, a mögöttük meghúzódó kötelező személyes sértettségeken és romantikán. Mert – meglepetés – egy csapat erős női szereplőnek lehetnek más indítékai is az életben, mint a hatalom és a szex.

Túlírt elaprózott játszmák

A Dűne: Prófécia feleslegesen sok időt tölt el például a nem túl fantáziadúsan megírt politikai játszmákkal (a nagy ármánykodásban Árpa Attila is felbukkan egy kisebb szerepben), egy idő után nevetséges, ahogy az epizódok jelentős hányadát az uralkodóházak közötti rivalizálás és az univerzum belső konfliktusai teszik ki. Persze, az világos, hogy az alkotás fontos része a politika, de amit a sorozat csinál a karakterekkel az már nevetséges. Az egész sztori valójában a nézői igényeknek akar megfelelni, kifelé kommunikál a nézők felé és ez alapján építik fel a történetet is. Corrino császár csak szép békésen követi a történéseket, miközben a sorozat sok epizódban átcsap horrorisztikus stílusba is.

A történet önmagában is jó, viszont úgy próbálják kötni a filmhez, hogy a fiatal szereplők úgy szívják a fűszert, mintha nem lenne holnap, ami valahol előítéletes is. A Dűne: Prófécia olyan hatást kelt, mintha a készítők nem bíztak volna abban, hogy ez a történet önmagában is érdekes, és időnként beszúrnának egy-egy a filmekhez köthető dolgot a biztonság kedvéért. Holott önállóan is működik, de a rendezők ezt valahogy nem érzékelték. Ide kapcsolódik, hogy Anna Foerster és Richard J. Lewis rendeztek valamennyi részt, az érződik, hogy az epizódok között egység van és maga a stílus minden részben hasonló. Ráadásul a történet felépítése is jól halad a részek előrehaladtával, így erre sem lehet panaszunk.

Desmond Hart, akit Travis Fimmel – Ragnar Lothbrok a Vikingekből – alakít, zseniális, őrült karakter. A Valyát játszó Jessica Barden kiváló választás, mint ahogy a jóval nagyobb önbizalommal megáldott felnőttkori párját játszó Emily Watson is ural minden jelenetet, amiben szerepel. Az érzékenyebb, vívódó testvért, Tulát, játszó Emma Canningen és Olivia Williamsen sem múlik semmi, főleg utóbbin érezhető, hogy néha egy nem túl jól megírt jelenetet is simán izgalmasabbá tesz a tekintetével. A Prófécia legnagyobb erőssége, az ahogy részről részre bontakozik ki előttünk a két nő hatalomra törése, és az, hogy honnan hozzák felszínre az ambíciójukat tápláló sérelmeiket.

Magával ragadó látványvilág

A sci-fi minden más műfajnál erősebben támaszkodik a vizualitásra, a televízióban, a mozivásznon és a játékokban egyaránt. Egy-egy mű saját esztétikája mindig értékjelző: vajon merészel-e újat mutatni, vagy inkább belesimul a korábban kidolgozott stílusba? Villeneuve Arrakison játszódó filmjei középúton jártak: a díszlet- és jelmeztervezésük kreatív ugyan, de a két alkotás csak a Harkonnenek és a Giedi Prime jeleneteiben mutatott igazán sajátot és újat. Egyelőre úgy tűnik, ugyanitt tart a Dűne: Prófécia is. A kastélyok, a rendházak felépítése és díszítése, a ruhák stílusa művészi – de például a császári egyenruhát, az űrhajókat látva csaknem egy videójátékban éreztem magam. Mindazonáltal a látvány grandiózus és egyedi ahhoz, hogy örömmel feledkezzünk bele, ráadásul jó részét Budapesten forgatták, szóval mi magyarok megint felkerültünk a nemzetközi filmvilág listájára.

A Dűne: Prófécia izgalmas, látványos alkotás. A történet néhol kusza tud lenni, a karakterek pedig már túltolják egymás zrikálását, de ez illeszkedik ehhez a műfajhoz. Nézőként azt kapjuk, amire vártunk, vagyis bővül az univerzum, új szempontokat, karaktereket, motivációkat és helyeket ismerünk meg. Ha a Dűne: Próféciához hasonló minőségű sorozatok készülnek a Herbert/Villeneuve univerzumban, akkor szép idők elé nézünk: látványos kiállású, kiváló női szereplőkkel megáldott, sokat ígérő produkció, legyen valóban prófécia belőle.