A testőr, aki csak békét szeretne
A 2018-ban megjelent Bodyguard, magyarul Testőr iszonyatosan feszült akciójelenetekkel és politikai csatározásokkal kikövezett dráma. Minden egyes részben a lassú politikai intrikákon, a főszereplő magánéletén és az állami szervezetek között meghúzódó érdekellentétek bemutatásán van a fő hangsúly. Az epizódok végén pedig azt érezhetjük, hogy egyből kattintunk is a következő részre.
A főhős David Budd (Richard Madden) egy háborús veterán, akit kirendelnek a belügyminiszter védelmére. Eleinte nem szimpatikus neki a politikus nő, hiszen pont miatta hullajtotta a vérét egy általa feleslegesnek érzett harcban, de ez idővel megváltozik. A lényeg, hogy egyáltalán nem minden az, aminek látszik. A hat részes minisorozatban pedig mindig vannak fordulatok és egymás elleni ármánykodás. A sztori alapján David egy hétvégi kiruccanásból viszi haza gyerekeit, amikor is a vonaton, amin utaznak, egy öngyilkos merénylőbe botlik, aki egy bombával telepakolt mellényben készül éppen felrobbantani a szerelvényt. A terrorcselekményt „Robb Stark a Trónok harcából”, vagyis David Budd egymaga megakadályozza. Ezután karrierjében akad egy kis pozitívum, ugyanis hamar előléptetik a belügyminiszter testőrévé és a sztori innentől kezdődik.

Komplex sztori, megszokott panelekkel
A Bodyguard az elmúlt évek egyik legfeszültebb thriller sorozata, amit az angolok egyik kedvence, Jed Mercurio készített, akinek A becsület védelmébent (Line of Duty) is köszönhetjük. Ettől függetlenül nem hibátlan a Testőr, mert néhol túl sok lesz a követhetetlen politikai játszmázás és a rengeteg mellékszereplő megjegyezhetetlen neve is fennakadásokat okoz. A kezdés olyan intenzív, hogy garantáltan mindenki kap pár infarktust az első 20 percben, de inkább életben maradunk, mert kíváncsiak vagyunk, hogy mi fog történni. A sztori szépsége, hogy legtöbbször klasszikus sablonokkal dolgozik, de annyira összeszedetten és azokból a maximumot kihozva, hogy nincs miért panaszkodni. Hasonlít az alkotás a Homeland című amerikai műhöz, viszont a Testőr csak egy minisorozat, így gyorsabban is halad a története.
Rengeteg női szereplőt mutatnak be hatalmi pozícióban, akik meglehetősen erős karaktereket formálnak meg. A terrorcselekmények miatt eléggé aktuális a témája, de nem kínál rá erőlködve megoldást vagy feloldozást, inkább a személyes drámára helyezi a hangsúlyt. Úgy csinál hőst a főszereplőjéből, hogy az cseppet sem lesz zavaró, sőt a politikus és a testőr egyszerre szerethető karakterek.

Az első három rész feszültsége után, a következő két epizód inkább a nyomozásra és a rendőrség felépítésére épít. Annyit spoiler nélkül elárulhatok, hogy a finálé is tartogatott fordulatokat, na meg a feszültséggel sem spóroltak benne. Sejtjük, hogy mi várható, néha viszont mégsem merünk pislogni egy-két történés közben. A sorozat az emberi feszültséget adja el ügyesen, a zene szintén ütős és a képi világnál inkább a fotózás az, ami maradandóvá teszi a jeleneteket.
A Bodyguard, vagyis Testőr mind a mai napig jó thriller és krimi. Nem dramatizál túl, röviden, tömören mutat be dolgokat és egészen a sorozat legvégéig szoríthatunk a karakterekért. Mind a hat részt jó színészek, igényes forgatókönyv és rendezés jellemzi, amit idegtépő és feszült képsorokkal tűzdeltek teli. Csak ajánlani tudom, ráadásul a hat rész rövid idő alatt megnézhető.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.
Haverok,buli,like! De hogyan tovább?
Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?
Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet
A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.
A gonosz bennünk él?
A Budapesten forgatott új Russell Crowe film a nürnbergi perről sok premiercsúszás után végre beért a honi mozikba is. A színészek elitek: Michael Shannon (A víz érintése) a főügyész, Rami Malek (Bohém rapszódia) a pszichológus, aki a jócskán meghízott kedvelt új-zélandi -ausztrál fenegyerekünk által alakított Göringet, illetve sorstársait analizálja a híres per alatt. Erős és roppant érzékeny témát érint, amely reméltük, hogy oktatófilmnek csakúgy, mint történelmi filmnek is megállja majd a helyét. Lássuk összejön-e a várva várt Oscar-eső.
Pandora még mindig egyedi, a tartalom viszont ismerős
James Cameron három évvel A víz útja után újra bizonyítani akarja, hogy az Avatar-széria még mindig képes megrengetni a mozitermeket. A Tűz és hamu minden eddiginél nagyobb, zajosabb és sötétebb fejezetként vonul be a filmtörténelembe. A kérdés inkább az, hogy az epikus megvalósítás mögött maradt-e még valódi újdonság.