Pandora még mindig egyedi, a tartalom viszont ismerős
James Cameron három évvel A víz útja után újra bizonyítani akarja, hogy az Avatar-széria még mindig képes megrengetni a mozitermeket. A Tűz és hamu minden eddiginél nagyobb, zajosabb és sötétebb fejezetként vonul be a filmtörténelembe. A kérdés inkább az, hogy az epikus megvalósítás mögött maradt-e még valódi újdonság.
![]()
Kevés rendező akad, aki önként és dalolva beleállna a világ egyik legdrágább produkciójának folytatásába. Még kevesebb az, aki rögtön kettőt forgat le belőle. James Cameron viszont pontosan ilyen – nem menekül a saját mítosza elől, hanem ipari méretű játszóteret épít maga köré, ahol a technológia, a pénz és az ambíció kéz a kézben menetel. A harmadik Avatar-film mögött, az elődeihez hasonlóan, brutális munka és megszállottság áll, mégis végig olyan érzésünk van, mintha ezt már láttuk volna, részben amiatt, mert a harmadik részt is az előzővel együtt forgatták le.
A Tűz és hamu ott veszi fel a fonalat, ahol A víz útja elengedte. Noha a sebek frissek, a Sully család békében él a tengerparton. Azonban ők is érzik, hogy minden békében és boldogságban eltöltött perc csak ajándék. Quaritch ezredes (Stephen Lang) vissza akarja kapni a fiát és meg akarja leckéztetni renitens emberét. Főnökei pedig szeretnének még több értékes anyagot kisajtolni a bolygóból. Cameron meglepően sok időt ad az érzelmi alapozásnak, mielőtt igazán beindulna a cselekmény, és ez a film egyik legjobb döntése. A karakterek nem statiszták a látvány mögött, hanem valódi súllyal bírnak.
Az új fenyegetést a Tűz Népe, a Mangkwan törzs jelenti, akik teljesen elutasítják Eywát és mindazt, amit a na’vik eddig szentnek tartottak. Ez már önmagában érdekes irány, ugyanis a Pandora-mitológiát belülről kezdi el kibontani a sztori. A törzs vezetője, Varang (Oona Chaplin) azonnal uralja a vásznat. Nem összetett figura és nem is különösebben árnyalt, mégis erős a jelenléte. A játéka és a digitális megvalósítás együtt ritkán látott karizmát kölcsönöz a karakternek – Varang egyszerre taszító és vonzó, ami a néző számára is emlékezetessé teszi a szereplőt.
![]()
A biztonság ára a középszerűség veszélye
Természetesen Quaritch már az első percekben visszatér, hiszen egy Avatar-film sem létezhet nélküle. Kapcsolata a fiával, Gekkóval a történet egyik legizgalmasabb szála, és messze több van benne, mint amit elsőre gondolnánk. A nézők által „Tarzanként” elkönyvelt fiatal karaktere jó irányba fejlődik, miközben az alkotás az emberi lojalitás és a szülői felelősség kérdéseit is boncolgatja. Ezek a pillanatok jól mutatják, hogy a narratíva az eposzi csatajelenetek mellett komoly érzelmi dráma is. A probléma ott kezdődik, hogy Cameron láthatóan nem tudott – vagy nem akart – elengedni bizonyos dramaturgiai elemeket. A sztori hemzseg az ötletektől, a helyszínektől és a konfliktusoktól, amelyek közül nem mind kapja meg azt a figyelmet, amit megérdemelne. Vannak problémák, amelyek szinte maguktól oldódnak meg, mások egyszerűen elsikkadnak a grandiózus káoszban.
A végeredmény sokszor olyan, mintha az Avatar ikonikus jeleneteit nagyobb költségvetéssel, hangosabb zenével és több szereplővel forgatták volna újra. Mindenből több van, ám sok szempontból elcsépeltebb, mint az elődei, így új perspektívát sem igazán tud kínálni a nézőknek. Hiába a profi kivitelezés és a monumentális élmény, a produkció kevésbé marad meg, mint a korábbi nekifutások. Kiri útja, Jake és Neytiri belső harcai, Lo’ak vívódása vagy Gekkó és Quaritch kapcsolata mind megérdemelt volna egy fókuszáltabb, illetve bátrabb történetvezetést. Ehelyett az összes jelentősebb szereplő kap egy szeletet, de senki sem válik igazán felejthetetlenné.

Pandorai látványtenger mindenek felett
A Tűz és hamu technikailag hibátlan, de ez már önmagában nem okoz katarzist. Három év alatt nem történt akkora vizuális forradalom, mint az első két rész idején, bár James Cameron azért még így is rátesz egy lapáttal a képi világra. Az összecsapások brutálisak, a halál egy idő tucatszámra jön szembe velünk, és a cselekmény nyílt háborúvá válik. Emberi és na’vi életek egyaránt könnyen vesznek el, a pusztítás mértéke már-már érzéketlenné tesz. Russell Carpenter operatőri munkájában valóban van kreatív és feszült ütközet, ám a hangsúly végül inkább a látvány méretein, semmint annak mélységén van.
Az Avatar: Tűz és hamu nem bukás, mint ahogyan azt sokan említették a premier után. James Cameron továbbra is pontosan tudja, hogyan kell nagyszabású mozit csinálni. A film háromórás játékideje gyorsan elrepül, és technikailag kifogástalan szórakozást nyújt. Persze, a látványblokkokon lehetett volna rövidíteni vagy éppen feszesebbre húzni a cselekményt, de a sztori egyáltalán nem érződik hosszúnak. Csak épp az érzés marad el, hogy valami igazán újjal találkoztunk. Ha a következő rész valóban nagyot akar szólni, ahhoz nem több tűzre lesz szükség, hanem újításokra a történet terén.
Az antihősök új dimenziója a Marvel-univerzumban
Az idén videón is már megjelent Mennydörgők* egy olyan társaság története, amelyet nem külső kényszer, hanem a saját változni akarásuk húz egy irányba. Mindannyian cipelik a maguk hibáit, traumáit, de mégis egymás mellett találják meg azt a ritmust, ami a sztori végére valódi csapattá formálja őket. A hangulat és a dinamika könnyen felidézheti A galaxis őrzőit, de a fókusz itt jóval személyesebb, valamint sokkal inkább szól a szereplők közötti dinamikáról.
A haza és az emberség kötelez
Pár napja bemutatták a nagy állami támogatással megtolt Sárkányok Kabul felettet, amely a roppant vérszegény magyar akciófilm zsánerba igyekszik friss vért pumpálni miközben az afganisztáni békefenntartóink munkájának állít emléket. Pörgős csatajeleneteket legalább profi díszletekkel és kameramunkával ígért a trailer. Ezek után (remélem) egy emberként reméltük, hogy politikai terheltsége ellenére egy szórakoztató film készült el. Ennek jártam utána.
Egy nélkülöző nemzet szülöttei
Nemes Jeles László harmadik nagyjátékfilmje, az Árva a 20. századi magyar társadalmi traumák és a személyes veszteségek metszéspontján született meg. Nagyszabású művészi alkotás, amely egyszerre beszél a mindennapi veszteségről és a gyászról. A történet a múltat nem pusztán idézi, hanem felépíti és újraéli – fájdalmasan, őszintén és minden pátosz nélkül.
Del Toro újraéleszti a Frankensteint
„Él-váltás” – a modern Frankenstein-történet új kiadását láttuk a minap férjemmel, a Frankenstein (2025) című filmet, amelyet Guillermo del Toro maga írta és rendezte, és amely a klasszikus Frankenstein; or, The Modern Prometheus-regény most már nemcsak adaptációja, hanem – részben – újragondolása is.
Az ember, aki az USA-ban született
Reneszánszukat élik a szélesvásznon a zenész életrajzok és az egy-egy híres énekes legismertebb albumának készítéséről szóló filmek, e kettő keveréke a legújabb mozi, a beszédes című, Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől. Nem árul zsákbamacskát. Remek zenéket, nagy emberi vívódásokat ígér egy kissé szürkének ható főhőssel, aki a múlt démonjaival küzd, de végül a teljes nihil helyett a szupersztárság lesz osztályrésze.