Pandora még mindig egyedi, a tartalom viszont ismerős
James Cameron három évvel A víz útja után újra bizonyítani akarja, hogy az Avatar-széria még mindig képes megrengetni a mozitermeket. A Tűz és hamu minden eddiginél nagyobb, zajosabb és sötétebb fejezetként vonul be a filmtörténelembe. A kérdés inkább az, hogy az epikus megvalósítás mögött maradt-e még valódi újdonság.
![]()
Kevés rendező akad, aki önként és dalolva beleállna a világ egyik legdrágább produkciójának folytatásába. Még kevesebb az, aki rögtön kettőt forgat le belőle. James Cameron viszont pontosan ilyen – nem menekül a saját mítosza elől, hanem ipari méretű játszóteret épít maga köré, ahol a technológia, a pénz és az ambíció kéz a kézben menetel. A harmadik Avatar-film mögött, az elődeihez hasonlóan, brutális munka és megszállottság áll, mégis végig olyan érzésünk van, mintha ezt már láttuk volna, részben amiatt, mert a harmadik részt is az előzővel együtt forgatták le.
A Tűz és hamu ott veszi fel a fonalat, ahol A víz útja elengedte. Noha a sebek frissek, a Sully család békében él a tengerparton. Azonban ők is érzik, hogy minden békében és boldogságban eltöltött perc csak ajándék. Quaritch ezredes (Stephen Lang) vissza akarja kapni a fiát és meg akarja leckéztetni renitens emberét. Főnökei pedig szeretnének még több értékes anyagot kisajtolni a bolygóból. Cameron meglepően sok időt ad az érzelmi alapozásnak, mielőtt igazán beindulna a cselekmény, és ez a film egyik legjobb döntése. A karakterek nem statiszták a látvány mögött, hanem valódi súllyal bírnak.
Az új fenyegetést a Tűz Népe, a Mangkwan törzs jelenti, akik teljesen elutasítják Eywát és mindazt, amit a na’vik eddig szentnek tartottak. Ez már önmagában érdekes irány, ugyanis a Pandora-mitológiát belülről kezdi el kibontani a sztori. A törzs vezetője, Varang (Oona Chaplin) azonnal uralja a vásznat. Nem összetett figura és nem is különösebben árnyalt, mégis erős a jelenléte. A játéka és a digitális megvalósítás együtt ritkán látott karizmát kölcsönöz a karakternek – Varang egyszerre taszító és vonzó, ami a néző számára is emlékezetessé teszi a szereplőt.
![]()
A biztonság ára a középszerűség veszélye
Természetesen Quaritch már az első percekben visszatér, hiszen egy Avatar-film sem létezhet nélküle. Kapcsolata a fiával, Gekkóval a történet egyik legizgalmasabb szála, és messze több van benne, mint amit elsőre gondolnánk. A nézők által „Tarzanként” elkönyvelt fiatal karaktere jó irányba fejlődik, miközben az alkotás az emberi lojalitás és a szülői felelősség kérdéseit is boncolgatja. Ezek a pillanatok jól mutatják, hogy a narratíva az eposzi csatajelenetek mellett komoly érzelmi dráma is. A probléma ott kezdődik, hogy Cameron láthatóan nem tudott – vagy nem akart – elengedni bizonyos dramaturgiai elemeket. A sztori hemzseg az ötletektől, a helyszínektől és a konfliktusoktól, amelyek közül nem mind kapja meg azt a figyelmet, amit megérdemelne. Vannak problémák, amelyek szinte maguktól oldódnak meg, mások egyszerűen elsikkadnak a grandiózus káoszban.
A végeredmény sokszor olyan, mintha az Avatar ikonikus jeleneteit nagyobb költségvetéssel, hangosabb zenével és több szereplővel forgatták volna újra. Mindenből több van, ám sok szempontból elcsépeltebb, mint az elődei, így új perspektívát sem igazán tud kínálni a nézőknek. Hiába a profi kivitelezés és a monumentális élmény, a produkció kevésbé marad meg, mint a korábbi nekifutások. Kiri útja, Jake és Neytiri belső harcai, Lo’ak vívódása vagy Gekkó és Quaritch kapcsolata mind megérdemelt volna egy fókuszáltabb, illetve bátrabb történetvezetést. Ehelyett az összes jelentősebb szereplő kap egy szeletet, de senki sem válik igazán felejthetetlenné.

Pandorai látványtenger mindenek felett
A Tűz és hamu technikailag hibátlan, de ez már önmagában nem okoz katarzist. Három év alatt nem történt akkora vizuális forradalom, mint az első két rész idején, bár James Cameron azért még így is rátesz egy lapáttal a képi világra. Az összecsapások brutálisak, a halál egy idő tucatszámra jön szembe velünk, és a cselekmény nyílt háborúvá válik. Emberi és na’vi életek egyaránt könnyen vesznek el, a pusztítás mértéke már-már érzéketlenné tesz. Russell Carpenter operatőri munkájában valóban van kreatív és feszült ütközet, ám a hangsúly végül inkább a látvány méretein, semmint annak mélységén van.
Az Avatar: Tűz és hamu nem bukás, mint ahogyan azt sokan említették a premier után. James Cameron továbbra is pontosan tudja, hogyan kell nagyszabású mozit csinálni. A film háromórás játékideje gyorsan elrepül, és technikailag kifogástalan szórakozást nyújt. Persze, a látványblokkokon lehetett volna rövidíteni vagy éppen feszesebbre húzni a cselekményt, de a sztori egyáltalán nem érződik hosszúnak. Csak épp az érzés marad el, hogy valami igazán újjal találkoztunk. Ha a következő rész valóban nagyot akar szólni, ahhoz nem több tűzre lesz szükség, hanem újításokra a történet terén.
Harcra született: Mortal Kombatra fel!
Az egyik kedvelt 90-es évekbeli videójátékunk adaptációja újra visszatért a vászonra. A Mortal Kombat fénykorában egy generáció egyik meghatározó élménye volt. A készítők ugyanazok, mint a 2021-es remake esetében, itt azonban nagyobb a tét és a költségvetés. Szkeptikusan vártuk a második részt, de remek trükköket, fényképezést és véres küzdelmet joggal reméltünk az új kalandtól. Lássuk megfelelnek-e a látottak az elvárásainknak!
Michael Jackson legendájának nyomában
Michael Jackson nagyon megosztó életutat hagyott maga után. Minden idők egyik legkiemelkedőbb táncosának és énekesének története rengeteg megfilmesíthető motívumot tartalmazott. Az örökséget felügyelők pedig elérkezettnek látták az időt egy egész estét filmmel elvinni minket egy nosztalgiavasútra, megnyerték rendezőnek a biztoskezű Antoine Fuqua-t (Kiképzés, A nap könnyei). A főszerepben Jaafar Jackson (a legenda unokaöccse) mindenkit meglepett, a zene kolosszális, mega reklám promóció, a hangulat adott. A zajos kezdeti sikerek mellett itt volt az ideje, hogy utána nézzünk a film valós értékének.
Az emberi teremtés tragédiája
Az elvakult kutató orvos által holtból élő ember teremtésének legendája, Mary Shelley angol romantikus regénye, a Frankenstein, rengeteg feldolgozást megélt már vásznon és a világot jelentő deszkákon egyaránt. Azonban a Vígszínházban két hónapja sikerrel futó adaptáció, a Frankenstein – A modern Prométheusz mégis különleges élményt ígért. Hatalmas díszletek, alapmű íránti tisztelettel teli átiratot, ami követi a regényt de újabb vetületekkel gazdagítja is azt. A Garai Judit és Hegymegi Máté (egyben rendező) által írt darab különleges, kiemelt esemény, efelől nem volt kétség. Lássuk a részleteket.
A bömballban minden lehetséges
A kosárlabdáról eddig is igyekeztek rajzfilmszerű keretek között vicces meséket elmesélni (legismertebb a Space Jam I-II). Ezek nem mellékelték a humort, de valahogy nem nagyon sikerült összekötni a labdás sportot az amerikai filmek egyik legfelkapottabb momentumával, jelesül a lesajnált, jólelkű „amatőr” felemelkedés történetével. Itt volt az ideje a Goat - Will, a bajnok befutásának a műfaj kánonjában. Egy kis kecske, Will üstökösszerű sportsikereinek kellemes perceit ígérte a mozi a legkisebbeknek és a nagyobb, gyereklelkű NBA-rajongóknak egyaránt.
Egy ipari tragédia és az igazság ára
A Netflix év elején megjelent lengyel minisorozata, az Ólomgyerekek, az 1970-es évek egyik legsötétebb ipari tragédiáját hozza felszínre. A megtörtént eseményeken alapuló produkció egy nyomasztó korrajz, amelyben az emberi lelkiismeret csap össze a pártállami érdekekkel.